2018. március 22., csütörtök

The blame was my own; the punishment, yours


Utólag is HBD, de mint mondtam fura. Bocsesz.


Mióta megtörtént, a napok szürkén egymásba folynak.Teljesen elnyel valami állandó sötétség.
A csend felemészt. Magányomban csak a lemenő nap utolsó sugarai szegődnek társamul egy rövid időre. Aztán felváltja őket az éjszaka. Körülölel engem is. Elnyel. Azonosul a saját belső mélységeimmel, s szemeim előtt újra a kép lebeg, ahogy utoljára láttam őt. MIT TETTEM?
-Neked is hiányzik?-Bianca lágy hangja ránt  vissza a valóságba, s besüpped mellettem az ágy, ahogy helyet foglal. Kezét combomon pihenő karomba fonja s bár nem nézek rá, érzem fürkésző, aggodalmas tekintetét.
-Igen.-válaszolom hanyagul, bár nem az, akire te gondolsz. Ezt persze már csak gondolatban teszem hozzá. Csak mellékes. Mellékesen az én hibám minden.
-Annyira felfoghatatlan ez az egész.-rázza meg a fejét, s vörös tincsei rakoncátlanul szállingóznak ide-oda.-Nem hiszem el, hogy ő maga tette, pedig olyan..
-Tudom.-szorítom meg a kezét, csak hogy félbe hagyja a mondatot, hisz igaza van. Nem ő volt.
Halkan tör rá a zokogás, ez pedig  gátat szab a további beszélgetésnek. Csak átkarolom és hagyom, hogy sírjon, Nem mondok többet.
Egyébként is könnyebb így,hogy nem kell magyarázkodnom. Nem kell elmondanom, hogy bár én vagyok a felelős mindezért, bár megmentettem őt, de közben teljesen tönkrementem.





~~~****~~~



Vanaheim rejtett erődítménye. Csupán mindazok számára titkos, vagy rég elfeledett, akik nem akarnak tudomást venni a mélyén lapuló borzalmakról. Az erdő mélyére épült, megsüllyedt templom szerű építmény falait már uralmuk alá hajtották a kúszónövények, így az egész kolosszus csak azt a látszatot kelti, mintha az indák vetnék be minden erejüket, hogy a föld alá húzzák magukkal.
-Ez lesz az!-jelenti ki Loki szemrebbenés nélkül a nyilvánvalót.Ökölbe szorult kézzel pillantottam körbe újra a sivár, sötét tisztást a fák között.
Üres, mégis mintha mindenhonnan világító szempárok kereszttüzében állnánk. Mintha  számunkra láthatatlan alakok szugerálnának minket, megpróbálva rávenni a távozásra.
-Jössz már bátyám?-kérdezi türelmetlenül az előttem álló alak, aki néhány pillanat múlva eltűnik egy sötét hasadékban a kopott vakolatú falon.Egykor biztosan bejárat lehetett. Testvérem után sietve hagytam, hogy elnyeljen bennünket az üvöltő sötétség.

-Biztos vagy benne, hogy Heimdal nem lát minket?-sandítok a mellettem lépkedőre és egyre inkább gyűlölöm magam azért, hogy kihasználom a rejtett képességeit.  Hisz csupán ez az egyetlen ok, amiért magammal hoztam ide. És mert csak ő tudta az utat a Bifröstön kívül. Nem mintha rosszul kellene éreznem magam, hisz lehet,m hogy ő majd azt használja fel ellenem, amit tesztek. Nem is ő lenne, ha nem tenné.
-Igen Thor.-mormogja szem-forgatva.-Ennyire bízhatnál az erőmben! Amit meg akarok tenni, azt meg is teszem.-böki oda fennhéjázó mosollyal, miközben egy pillanatra tenyerében pihenő zöld lángcsóvára mered, mely táncoló árnyékokat vet a környező falakra.
A szűk folyosók, melyek keresztezik utunkat a csarnokba, mind tele vannak freskókkal, melyek furcsa, logikátlan sorban követik egymást. Amennyit a gyér fébnyben meg tudok figyelni az, hogy nincs közöttük két egyforma. Minden alak különbözik.
Mégis mintha vezetnének valahová. Mintha sorfalat állnának egy bizonyos célhoz.
Csupán utat mutatnak azoknak, akik bár tudják milyen okkal  keresik fel az ősi teplomroncsot, lehessenek csak biztosak abban, hogy a szenvedéssel kikövezett út, melyen haladnak valóban a járandó.

Omladozó oszlopsorok szakítják meg a freskóalakok sorát, melyek körbevesznek egy kisebb emelvényt, melynek közepén kopottas, színevesztett márványfal húzódik, rajta egyetlen időtlen női alakot ábrázoló festménnyel.

 

Lépteinket visszaveri az üresség, s hűvös szellő ölel körbe minket.
 

 Tisztes távolságban állunk meg a boltozattól, de Loki odanyújtja karjában ficánkoló lángcsóvát a képhez, hogy jobban szemügyre vegye a nőt.
Magas, karcsú alak, terebélyes sötét szárnyakkal, s izzó fehér szempárral.
-Ovediah.-suttogta. Tenyerét feljebb emelve a fény bevilágított egy kőbe vésett szöveget. Loki szeme összeszűkült, ahogy próbálta  kihámozni az értelmüket, de hamar feladta s felém fordult. Bár tekintetében volt valami furcsa , mintha mégis értené  a szavakat.-El tudod olvasni?
Közelebb léptem, ő pedig engedelmesen a szöveg első szavára irányította a fénycsóvát.
-Nem ismerem ezeket a rúnákat.-vontam vállat s igyekeztem elnyomni a bennem feltörő érzelmeket. Ezek nem véletlenül vannak itt, valamit jelenteniük kell. De ötletem sincs.





-Biztos végig akarod ezt csinálni?-néz rám öcsém felvont szemöldökkel.-Egy szavadba kerülne, nekem pedig csak egy mozdulatomba. Senki nem sejtene semmit.-mosolygott fagyosan, s elrévedő tekintetében láttam, hogy fontolóra vesz minden adott lehetőságet, miképp volna képes megtenni azt, amit én egy elátkozott megidézendő démontól követelni kívánok.
-Igen Loki! Ennek így kell lennie!-felelem, miközben elveszem kelletlenül felém nyújtott tőrét.
-Hát ha ezt kell tenned tedd!-veti oda foghegyről.-De ahogy a legendákban is hallhattad, az ilyesfajta  üzletelések legtöbbször végződnek jól.-morogja csöndesen, de én tudomást sem véve intelméről megvágom a tenyerem, s kiserkenő vérem Ovediah  alakjára kenem.
 


Végtelennek tűnő másodpercek suhannak el mellettünk a sötétségben, aztán egy fénycsóva  körvonalai rajzolódtak ki a női figura körül, s a másodperc tört része  alatt a már ismerős alak teljes életnagyságban állt közöttünk.
Ovediah szemei fehéren izzanak a sötétben egy másodpercig, majd emberivé válnak, pont olyanná, mint a sajátom. Hatalmas holló-szerű szárnyai félelmetes, megnyúlt árnyékot vetetnek az immáron üres márványlapra.
Szeme csillogásától  fiatalabbnak  tűnik, halandóbbnak, s ez a csillogás szöges ellentétben állt azzal a jeges haraggal, amit korábban a freskóján láttam.
És amikor megszólalt, hangja olyan volt, mintha árnyékok öltöttek volna alakot.Sötét és hideg.
-Nocsak Asgardi felségek.-kacag jóízűen miközben szemérmetlenül végigméri előbb öcsémet, majd engem.-Mi az a rettenetesen nagy dolog, amit a két kékvérű hercegecske nem képes megoldani?-ökölbe szorított kézzel álltam a pillantását, de annyira elhamvadt a lelkemben minden tűz, hogy meg sem próbáltam úgy tenni, mintha  érdekelne a gúnyolódása. Csak hangosan sóhajtottam. Majd szólásra nyitottam a szám.
-Öld meg Tony Starkot!-Ovediah Loki felé fordul, hisz a parancs tőle származott, én pedig csak összeszűkült szemmel méregetem a testvéremet. Mégis miért avatkozik bele?
-Csak nem egy nő van a dologban?-kíváncsiskodik a démon, s egy-egy fekete tollat hullajt el minden lépése nyomán. –Egy hűtlen kis fehérnép?
-Csupán egy arcátlan, erkölcstelen férfi, aki gátlástalanul sajátítja ki mások tulajdonát.-Loki rezzenéstelen arccal mered a nőre, s mikor az újabb kérdést tenne fel, megelőzi.-A részletek nem tartoznak rád démon, csak menj és teljesítsd a feladatod!-parancsa hűvös és kemény. Szavai ott lógnak a levegőben, s a nő is megmerevedik egy pillanatra, majd gúnyos, ravasz mosollyal arcán fejet hajtva semmibe vész.
-Miért csináltad ezt?-csattanok fel hirtelen, mire ő csak lekicsinylő pillantással  díjaz engem.-Nekem kellett volna.,.
-Nem voltál elég határozott!-biccent egyet felém, nekem pedig rossz érzésem támad.
Bianca az én menyasszonyom, s én kapzam rajta, hogy Stark-kal csókolózik részegen. Nekem volt egy látomásom a jövőről, ahol ők ketten.. S bár tudom, hogy akkor mindketten vissza fogták magukat, azóta úgy éreztem, tompa fojtogató szomorúság fogja pántba a szívemet, pedig minden erőmmel igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy Bianca nem szeret eléggé és elég jól, hogy én többet érek és többet akarok, de mindent összevetve nem kellett más. És az sem érdekelt, hogy  mi történt, csupán Tony-t nem voltam képes elviselni többé.
Az én felelősségem s az én ötletem volt, hogy Vanaheim sötét démonát idézzük meg a feladathoz. Én akartam, hogy Ovediah tegye el láb alól a vasembert, s ezért cserébe én akartam felajánlani a pörölyömet.. Fizetségül..
Akkor jöttem rá, hogy mire szolgált a rossz előérzet, de mielőtt megszólalhattam volna a nő megjelent. Karjait s arcát is vér borította, s az a rejtélyes mosoly még mindig ott bujkált a szája szélén, s nem látszott rajta hogy meg kellett volna erőltetnie magát.
-Elvégeztem azt, amiért Asgard szülötte nem volt hajlandó bemocskolni a kezét-kacag harsányan s körülötte fodrozódni látszott a sötétség.-Hát most kérem a jogos jussom!-ekkor minden érzelem eltűnt arecáról s szeme ismét fehéren izzott.
Ösztönösen lépek előre, de Loki egyetlen mozdulatával megállásra kényszerít. Nem tudok sem mozdulni, sem beszélni.  Ez nyilván az ő mágiája.
-Nem tartozom neked semmivel hitvány szörnyeteg. Ez a kötelességed volt!-jelenti ki  fagyos tekintettel a nőre meredve.
Én csak tétlenül nézem a féktelen dühöt, mely Ovediah körül kering a sötétben.
-A KLÖTELESSÉGEM?-üvölti-AZ ÁTKOM!-szinte köpi a szavakat a testvérem felé, majd a medáljáért nyúl, melyet eddig észre sem vettem.  Vörös, ovális kő, melybe mintha csillagokat zárt volna, de ahogy kinyílt, velőt rázó sikolyok szűrődtek ki a vörös éterből, s mellettük két karmos kéz emelkedett a magasba.-Van még egy része, amiről senki sem tud. –drámaian körbemutatott a teremben, mire fáklyák halvány fénye világította be a falakat, melyek körös-körül tele voltak freskókkal. De ekkor jöttem rá arra, amit Loki már akkor tudott, mikor elolvasta a szöveget. Ezek nem iránymutató alakok, hanem azok az emberek, akik nem tudtak mit felajánlani Ovediah „szolgálataiért.”
-A felelősség az enyém, a büntetés a tiéd!-mutat a démon a szövegre, s ezzel egyidejűleg a vörös karmos kéz megragadja Lokit, s a testvérem abban a pillanatban köddé válik, s a márványlap egyik sarkában jelenik meg egy festett alakban. Varázsa abban a pillanatban megszűnik s én csak szüntelen üvöltözöm a nevét, s próbálom ruhájánál fogva megragadni a bérgyilkosom, de kezem csak áthatol rajta,mintha szellem volna, s a nő kacaját visszaverik a falak.-Thor, remélem, te okosabb leszel.-mondja rám nevetve, aztán a következő pillanatban már a freskó képében áll az intő rúnák szövege alatt..

 

Én pedig csak üvöltöttem. Hangon úgy visszhangzott az épületben, mintha csak gúnyolódna. Egyedül voltam a romok között.És csak akkor jöttem rá igazán, hogy Loki már a kezdetektől fogva fel akarta áldozni önmagát az én boldogságomért s ezért egész életemben hálás leszek neki.
 


Teltek az órák s én időközben elhagytam a templomot, visszatértem Asgardba. Értesültem  Tony Stark tragikus haláláról. Arról, hogy 'önkezűleg vetett véget az életének'.
 


Mindent tudtam, de kerültem az embereket. 

A szobámba vonultam s csendben gyászoltam saját önfejűségem, a saját hibám és az öcsémet.
 

A csönd másik oldalán lyukadtam ki. Az ember azt hinné, hogy a csend békés. De igazából fájdalmas.
 

S a bűntudatomat csak egyre növelte az elmém mélyén motoszkáló kérdés.
Hogy mondjam ezt el Ravennek?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése