Pitch dark

Voltaképp mit is jelent a fájdalom?
Testi sérülést? Sebet? Hegeket? Törést?
Ez valójában csak annak a fizikai fájdalomnak a definíciója lehet, amit mások is látnak.

 De van az a másik fajta fájdalom. A mindent elsöprő. Ami ott vár alattomosan a csendes, mély sötétségben a szívünk mélyén, a legmegfelelőbb pillanatra várva, mintha megérezné, mikor vagyunk a legsebezhetőbbek.
Akkor, egyszer csak ez a gonosz kis lény súg nekünk dolgokat. Tettekre, cselekedetekre késztet minket, mi pedig, mint  engedelmes marionett-bábuk, megtesszük a lépéseket, melyeket oly makacsul követel. 

Aztán csak azt vesszük észre, hogy belegabalyodunk a zsinórjainkba, miközben elkerülhetetlenül végignézzük, hogy hullik darabokra az eddig felépített világunk  csupán azért, mert nem megfelelőképp játszottuk a szerepünket, s félrevezetett minket a mondva-csinált lelkiismeretünk.
 

Szóval csak ott vagyunk egyedül, földre rogyva. Fuldoklunk a saját érzéseinkben, tehetetlenül, miközben felégetjük az összes hidat magunk körül.

Magába szippant a végső elkeseredés, a magány, s a kis hangocska most már mást suttog a fülünkbe.
Leginkább azt hogy sosem voltunk elég jók, vagy minden a miattunk van.
Emlékeztet minket azokra a dolgokra, amiket leginkább szeretnénk elfeledni.
De nem megy és nem is fog többé soha.

És ez az, ami jobban fáj, mintha ezer sebből véreznék.Jobban fáj, mintha halott volnék.
Mert most itt vagyok. Őt pedig csak néhány fal választja el tőlem. Vissza jött, örülnöm kellene.
De mi okom rá?
Most, hogy Thor visszatért Midgard-ról, ahová apja száműzte, most, hogy újra itt van, boldognak kellene lennem.
Hisz az idő, míg távol volt, egy örökkévalóságnak tűnt. Egy végeláthatatlan rémálomnak, melyben csupán a mára már csupán üres ígéret tartott bennem össze mindent.
Csak egy szó. Egy jelentéktelen rohadt kis szó, amit minden alkalommal elhittem, mikor azokba a gyönyörű szemekbe néztem.
 

Egy „szeretlek”, mely minden egyes nap  éberen virrasztott a lelkemben, várva a reményt, hogy a herceg majd újra hazatérhet.
Talán hiba volt, hogy sosem fordultam Odin parancsa ellen, vagy megfogadtam Loki tanácsát arról, hogy ne látogassam meg napra-nap Heimdal-t, kérdések tucatjával sorjázva a szivárványhíd őrét, Thor hogylétéről.
Talán ha megtettem volna, nem ér váratlanul az, hogy valaki egészen mást kaptam vissza..
Visszakaptam? Ugyan..
Ő már nem az  volt, akibe egykor beleszerettem, s aki egyszer  egy örök, boldog élet fogadalmával kecsegtetett.
Nem.

Ez a herceg már más volt. Más gondolatokkal, más érzésekkel, más lélekkel.
Egy másik ígérettel. Egy másiknak.
Talán nem fájt volna ennyire,ha felkészülök rá.

 Ha a ’mindent látó’ figyelmeztetett volna.
De mindent latba vetve ez már csak mentegetés, bár fogalmam sincs kit akarok megvédeni.
Őt vagy magamat?
 Ez is csupán véletlen volt, hogy tudomást szereztem  az egészről. Csak véletlen került szóba, mikor a sérült lelkű harcosnak, a testvért vesztett gyászolónak támasza akartam lenni.
Épp Thor-hoz igyekeztem, ahogy vissza érkezett a palotába, miután a híd megsemmisült.
Akkor  kaptam el a mondatfoszlányokat Frigga szájából.

-„Gyászolja a testvérét és hiányzik neki a nő.”
Egy lépésre voltam csupán, s az utolsó szó hallatára lefagyva álltam azt aranypalota oszlopai között a mindenséget bámulva, miközben hallottam, ahogy a saját belső világomon másodpercről másodpercre újabb hajszálrepedések futnak végig. Aztán láttam, ahogy a herceg felém fordul, de szemében láttam valamit. Valamit, ami arról árulkodott, hogy jó ideje lemondott rólam, s az a 'becsszó', mely egykor az életet jelentette, mára csak egy üres eskü, semmi több. 

Csak mert em voltam elég jó és akadt más, aki a helyemre léphet.
Közeledett felém, de én sarkon fordultam s a szobámba rohantam.
Egy dolog volt tudomást szerezni arról, hogy van valaki más. Egy dolog volt elhinni, hogy lecserélnek, de a szájából hallani. Azt már nem tudtam volna elviselni.
Arra koncentráltam, hogy egy kis ideig még bírjam ki a lelkemre nehezedő súlyt.
Szemeim előtt ismét a régi emlékkép lebegett ahogy rohantam a fáklyákkal világított folyosón.
 

„Szeretlek S egyszer, majd ha király leszek, Asgard méltó úrnője leszel az oldalamon.” 

 
Thor szavai visszhangzottak a tudatomban, s egyben tartottak, de amikor bezárult mögöttem az ajtó, a hang elhallgatott én pedig földre rogyva sírtam. Órákig. Sírtam magam miatt és mindazért, amit veszítettem. Megsirtattam lelkemnek azt a haszontalan darabját, mely egykor tele volt színnel és fénnyel, de most üres.
Most, hogy tudom, Thor már nem része a jövőnek.
Most, hogy először érzem az igazi fájdalmat.

Már én sem vagyok többé ugyan az.

Amikor valami szétesik nem pusztán csak azért nem lehet összerakni, mert darabokra tört, hanem azért sem, mert a kis szilánkoknak nyoma veszett, így a megmaradt darabkák akkor sem illenének össze, ha akarnánk, óhatatlanul megváklltozik az egész alakzat.
És ez lettem én is. Egy oda nem illő szilánk. Egy elveszett darab.
És attól kezdve hallgattam a belsőmben suttogó kis hangra.
Hagytam, hogy elnyeljen az üvöltő sötétség.
Nem törődtem sem azzal, hogy ki vagyok, sem semmivel, ami egykor fontos volt nekem. Nem gondoltam többé színekre, fényekre.
Thor szemének kékjére. Semmire.
Mert már nem volt más..Csak fájdalom.
  És szurok sötét..