2018. március 31., szombat

Lost answers

Hasonló, mint a "Just want her back"... de mégis kicsit más. : ) Pii szösz, pici Húsvétra. 


Akár egy kortárs költő befejezetlen verse, vagy épp egy rettenetesen várt film előzetese, ennyi maradt nekem belőled. A közös filmünk forgatása félbeszakadt, mielőtt kamerára vehették volna a happy end-et. Nem csattant el a várva várt csók, vagy a mindent elsöprő „szeretlek”. Csak a nehézségek maradtak, mik drámai véget értek. Megmondtam. Nincs olyan, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A haltak stimmel. Te fizikálisan, én lelkileg. Hiszen te voltál a két lábon járó lelkem. 

Hibáztathatunk e valakit mindezért? Ki tehet arról, hogy minden tönkrement? Bosszút kin álljak érted? Szükség van rá egyáltalán? Szeretnéd? Mert akkor megteszem. Mondj egy nevet és kivégzem a fél világot. Dühöm nyomán lángolni fog az univerzum. Ha kéred… 

Már bánom a rengeteg elvesztegetett időt. A perceket, mikor egymás szemébe nézve szitkozódtunk és dárdákat dobálva próbáltad kioltani életem. Haragból. Ez voltál te. Maga a tűz. Én pedig nevettem. Kikacagtalak, hisz tudtam, hogy jön majd a pillanat, mikor szúrós tekinteted ellágyul és őszinte, igaz szerelmet sugároz felém. 

Szerelmet, mely megmentett az önpusztító terveim súlya alól. Az érzést, hogy van, mi fontosabb egy világ uralmánál. Van otthonom és végre számítok valakinek. Tisztán, igazából. 

De az álomvilág nem tarhatott örökké. Az élet nem ilyen. Van kinek több ezer év is megadatik, másnak csak egyetlen. Mi lett volna, ha akkor nem engedlek el? Ha megfogom a kezed és makacsságunk legyűrve mellettem maradsz. Eltelt volna az éjszaka, mint régen, a csillagok alatt. Mikor még gondtalanul ábrándoztunk a hódításról és fejben számolva a csillogó, fénylő bolygókat, mindet leigáztuk. 

Olyankor te nevettél. Szemed sarkában húzódó ráncok többsége nekem volt köszönhető, amitől büszkén, egyenes háttal jártam. Elégedettséggel töltött el, hogy betörtem a mustangot, mégis meghagytam a szabadságát. Fontosabb volt minden koronánál. 

De nem. Te nem maradtál, én pedig önérzetből sem könyörögtem. Ma már megtenném. Érted. Térden csúszva fognám a kezed és addig szorítanám, míg át nem karolnád a nyakam, azt suttogva: Maradok. 

Most megtörve annyit kérdeznék még, miért nem válaszoltál? Miért hagytál kétségek közt tengődni, míg mosollyal az arcodon köszöntél el. Utoljára. Mintha tudtad volna, hogy többé nem látjuk egymást. Szemedben a félelem apró szikrája pislákolt, de elhessegettem. Te nem szoktál félni. A kérdés, mely akkor a levegőben lógott, örökké a folyosók falai közt tengődik. 

Ígértél nekem valamit, amit nem tartottál be. Te leszel a királyném, és gyerekként még akkor és ott, a vár mögött… Esküt tettél a hold fénye alatt, egy tollad kitépve, melyet megfagyasztva a párnám alatt őrzök, azt mondtad: „Esküszöm neked, hogy sosem szakítanak szét minket. Te leszel a férjem, én pedig a nő, akit feleségül veszel. Szembe szállunk atyáddal, ha kell, de így lesz! Ha meghalok, te velem halsz. Ha meghalsz én utánad megyek. Mi ketten nem lehetünk külön síkon, mert a két fél csak együtt egész. Ha valaha szétszakítanak minket, esküszöm, sírni fog az egész világ és pusztító viharral jövök vissza érted.” 

Kinézve az ablakon, a napsütés szorongatja a szívem. Várom a vihart. A mindent elsöprőt és gyermeki képzelettel látlak magam előtt, ahogy szelek szárnyán lovagolva érkezel. Hajad kócos, szárnyaid tépettek, de szemeidben remény csillog. 

Hol van az ígért vihar Raven? Miért késlekedsz? Esetleg már nem érdekel? Megszegted az esküdet! Engem pedig félbetörve hagytál a nyomorult élet szakadékának szélén. 

A folyón ott úszik a koporsó, melyet lángok nyalogattak, hogy véletlenül se lopják el szíved a rossz szellemek. Én pedig még egyszer utoljára, választ várva teszem fel a megválaszolatlan kérdést: 

„Ha szeretsz engem, miért hagysz el?”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése