2018. március 27., kedd

It ends with me





-Nem akarhatod, hogy ez legyen a Bosszúállók hagyatéka!-a férfi ajkát, szinte önálló életre kelve hagyták el a szavak. S hangja hiába veszett bele a fülsértő mennydörgésbe, Lia, aki ott állt a megannyi fényes szempárjával fürkésző, álmos város felett, kilométer magasan áthidalva a józan ész határvonalát, a biztos pont és a zuhanás közötti hajszálvékony mezsgyén egyensúlyozva,olyan kristálytisztán értett mindent, amit a másik mondott, mintha az közvetlenül mögötte állna s mondandóját a fülébe suttogta volna.De nem így történt, s mindhiába egyikük sem mozdult a távolság közöttük pillanatról pillanatra csak nőtt, mint egyre szélesedő szakadék, mely végeláthatatlan, sötét mélységébe taszítja mindazt a halvány reménysugarat, mely a két személyt még képes volt összetartani.

A vörös hajú lány tincsei nedvesen tapadtak homlokára, s az egyre záporozó eső, mint milliónyi könnycsepp hagyott nyomot arcán. Pedig nem sírt. Azóta, mióta tudatosította magában mit kell majd tennie, hogy minden újra a régi lehessen, hogy lemoshassa nevének szégyenfoltját, hogy újra együtt lehessenek.
Mióta tudja a történet végét.. Mert már azóta tudatában volt mindennek, mióta meglátta apja szemében kihunyni azt a parányi szikrát, ami addig a pillanatig egyben tartott mindent. Addig talán még jobb lehetett volna. De mindaz, ami halvány reménysugarat adhatott volna, egyszerre semmivé foszlott. Azóta tudta, hogy ő okozott csalódást mindenkinek.

Tudta, hogy azok a történetek, melyekkel az emberek tartják magukban a lelket , néha képesek arra, hogy elvakítsák és sötét helyekre vezessék őket. Ha pedig egyszer valaki belekóstol a sötétségbe, az soha sem múlik el. Ezt érezte most ő is..
Amióta az a lezárt koporsó méterekkel a föld alá süllyedt, s itt fent pedig megannyi virágcsokor koronázta, mintha csak az a sok ócska gyom feledtethetné azt a kínzó fájdalmas veszteséget, azt az egy személyt aki a Mindenséget jelentette. Mintha csak ennyire egyszerű volna.
Amióta nem volt többé hős és belátta bosszút állnia felesleges és hiábavaló cselekedet lenne. A bosszú útja véres, magányos út, mely nem ér véget. Az üresség sosem múlik el. Sosem múlna el, hisz azt akiért tenné az sem hozhatná vissza.
Amióta tudta, hogy számára más út nem járható, akkor döntött. Véglegesen és visszafordíthatatlanul. Nem volt hajlandó megfutamodni, vagy véleményét megmásítani, csupán még utoljára látni akarta egykori társát. Csak elbúcsúzni. 

-Miért így jöttél?-a vihar mintha csak a lány kedvéért hallgatott volna el egy pillanatra, s a néma csendben kérdése olyan áthatóan és fájdalmasan suhant át Tony elméjén, hogy au beleborzongott. Akaratán kívül pillantott végig hétköznapi ruházatán, pedig nagyon jól tudta, hogy Lia is, csakúgy mint ő a páncélt hiányolja róla, amit nélkülözve volt kénytelen idejönni. Szinte meztelennek érezte magát az álruhája nélkül.
-Jarvis...-mondta ki a nevet a férfi s pár másodperc erejéig nem érezte szükségét, hogy további magyarázatot fűzzön hozzá, de végül folytatta.-Most nincs volt olyan állapotban, hogy képes legyen irányítani a páncélt.-Tony lehorgasztotta a fejét és barna szemét összeszorítva próbálta más felé terelni gondolatait. És bár a lány nem tett fel további kérdéseket s nem firtatta a dolgok miértjét a férfi elméje mégis ahhoz az emlékhez vezette vissza néhány órával azelőttre. Ahhoz az emlékhez ami az összes további lehetőségnek útját állva tönkretett mindent. 

 
Dühösen kapta fel a márványtalapzaton heverő dobozkát. Egy pillanatra végig futtatta tekintetét a síron, melyhez tartozott, de a név sehogy sem tudott megmaradni elméjében. Nem azért, mert annyira jelentéktelen lett volna, csupán annyira elvakította a düh és a veszett indulat, mely villámgyorsasággal készült feltörni benne, hogy szinte ideje sem volt felfogni mit olvas.
Lia, aki néhány másodperce elhajította a tárgyat, már eltűnt, s a gyászoló tömeg nyomát is csak a koszorúk sokasága mutatta a szomszédos hanton. A társa húgának sírján.
A temetésen, melyre nem Tony Starkként, hanem Vasemberként érkezett az utolsó pillanatban.

Olyan lendülettel iramodott meg, hogy fel sem tűnt neki, hogy néhány pillanat alatt átszelte a várost. Hallotta ugyan a halk duruzsolást néhol, hallotta, hogy egy-egy járókelő a nevét említi, de nem foglalkozott vele. Ha más volna a helyzet talán megállna, hogy néhány szót váltson az emberekkel. Azokkal, akik rajongtak értük. Akiknek fel sem tűnt, hogy a páncélok és  maszkok alatt a Bosszúállók  szerepét beöltő hősök, a külsőségek mélysége alatt, épp olyan emberek voltak, mint ők. Ez pedig ismét csak a törékenységére emlékeztette. A tehetetlen Tonyra, aki valójában volt. Akit senki sem láthatott. Akinek senki sem segített.
-Nézzétek, az ott Vasember!-az újabb felkiáltás hallatán a férfi testén a harag újabb hulláma söpört végig,s tempóján még inkább gyorsítani kívánt. Nem akart semmit, csupán azt, hogy a lehető legtávolabb kerüljön az emberektől, mielőtt dühében valami olyan szörnyűséget követne el, amit később megbánhat. Amint észbe kapott fényűző villájának tetejéről ereszkedett le a hatalmas hallba, s az üvegfalon át bámulta a hullámzó kékséget  szétterülni maga előtt.Mint minden alkalommal, ezúttal is azután vedlett vissza Tonyvá, amint földet ért. Jarvis, még mozdulat közben „segítette le” róla a páncél darabjait. Ez a helyzet viszont annyiban különbözött az eddigiektől, hogy most volt nála valami, aminek nem ott volt a helye.
-Mit kezd vele uram?-kérdezte robotikus hangon az alaktalan intelligencia. Tony ökölbe szorította kezét és letette a faragott dobozkát a fehér bőrkanapéra,majd lehuppant mellé. Tenyerébe temetve arcát próbált rendet rakni kusza gondolatai között, melyek úgy cikáztak a fejében, mint a gellert kapott puskagolyók.-Ugye tudja Mr.Stark,, hogy nem minden az ön felelőssége?-szólalt meg újra Jarvis –Nem egy hiba döntött. Ennek így kellett lennie.- a hang egy másodperc erejéig ott cikázott a levegőben.
-Nem kell rosszul éreznem magam mert cserben hagytam!-Tony felindultsága nem volt alaptalan, mégis mindannak amit kimondott az ellenkezőjét érezte minden egyes pillanatban. Hirtelen indulattól vezérelve leverte a kis üvegasztalon díszelgő vázát, mely sok ezer darabra törve ért földet s egyre növekvő sötét foltként hagyott vizes nyomot a kék szőnyegen. –Amiért elbuktam ezen az egy istenverte téren is ami még számított nekem.-minden egyes szavának nyomatékot adva újabb és újabb tárgyakat röpített át a szobán fel s alá járkálva. A férfi úgy érezte, ez az egyetlen módja annak, hogy lenyugodjon és anélkül tombolhasson, hogy bárkinek bántódása eshetne miatta. Kimondottan hálás volt azért, hogy Pepper valami üzleti ügy kapcsán elutazott a városból,így nem tudott becsörtetni,hogy számonkérje, miért nincs azon a jótékonysági bálon, amit oly régen megszervezett számára, vagy hogy újabb teendőt adjon a neki valami puccos fotózás ürügyén, csakhogy egy szabad perce se maradjon. A halvány örömébe ismét üröm vegyült, hisz ha bele gondolt, belátta, hogy ha volna valami dolga az talán elterelné a figyelmét Lia-ról és..
Ahogy gondolatmenetének a társáról szóló részéhez tévedt tekintete szinte reflex szerűen az ágyra hanyagul odavetett, gyűrűt rejtő tárgyra vándorolt, melyből a lány az erejét nyerte.
-Aki felelősséget vállal az nagy árat fizet.-szavai bátrabban és jelentőségteljesebben csengtek, mint azt akarta volna s bár sajnálta, hogy az akinek címezte nem hallhatja őket, mégis szükségesnek érezte, hogy kimondja. Nagy léptekkel szelte át a szobát és szíve összeszorult ahogy a dobozt kezében tartva végigsimított a véseten.-DE VAN AKINEK EGYSZERŰBB FELADNI IGAZ?-kiabált. Valahol a lelke mélyén dühös volt. Dühös volt és tudta, hogy jogtalanul, de kicsit önzőnek tartotta a lányt, aki mintha az ő olvasatában úgy kezelte volna a dolgot, mintha csak ő veszített volna el valakit. Mintha csak ő hibáztathatná magát azért, hogy  abban a harcban meghalt a testvére. Csak ő úgy látja, hogy az események túlnőttek rajta. Mérgében olyan erővel vágta az üveggel borított falhoz a ládikát, hogy az hangos reccsenéssel szétnyílva zuhant a földre.
-Tüntess el mindent Jarvis!-adta ki a parancsot mereven a földet bámulva.
-Egészen biztos ebben uram?-Jarvis hangjában, akármennyire képtelenségnek is hatott, aggodalom szikrája csengett. S mielőtt megpróbálhatta volna lebeszélni róla, ő csak egy halk igennel felelt.
Aztán hosszú percekig hallgatta a fémes zajokat a hegyoldalba vésett garázsa felől, ahol a páncéljait is tárolta.
Aztán félre nézett.
 
Szeme nem a fekete-rubinköves gyűrűn akadt meg, mely a széttört fadoboz mellett hevert, hanem egy kis fehér papírlapon, mely számára ismeretlen volt. Közelebb lépett hozzá, s felvéve szemügyre vette a gyöngybetűkkel kanyarított írást.


'Ha a nap nyugovóra tér, s ezüstös holdnak adja át a helyét, találkozzunk ott, ahonnan mindent látsz, s ha mégis sötét az éj a csillagok majd lentről néznek rád.
Liana
'

-Jarvis nézd!-Tony dühe egy szempillantás alatt szertefoszlott.-Még van lehetőségem újra rávenni, hogy..-a férfi elhallgatott. Aggodalmat keltett benne a fémes csörömpölés, mely eddig megnyugvással töltötte el, hisz pillanatokkal előtte már ő sem akart hős lenni többé, de most..-Ne..Ne.. ne ne, Jarvis állj!- Kiáltotta a férfi. Ideje vészesen fogyott. Legalábbis minden alkalommal, ahogy az ablak felé pillantgatott és az egyre csak hanyatló napot figyelte, ez volt az amire koncentrálnia kellett. A másik  dolog, ami miatt a Tony csöppet sem nyugodott meg, s csak további feszült pillanatokat kölcsönzött önmagának, az volt, hogy önmagához képest is későn jött rá arra, Liana pontosan melyik találkozóhelyre gondolt, mikor azt írta a kis papírfecnire amit. –A  Stark-torony!-csapott idegesen a-Hisz onnan a legjobb a kilátás.. És.. a csillagok. lentről.. A város fényei.!-Hirtelen jött öröme abban a pillanatban elhomályosult a duplán vállára nehezedő tehetetlenség súlya mellett.-Így nem mehetek.-állt fel és ingerülten körözni kezdett a szobában.-JARVIS!
-Sajnálom Mr. Stark. Csupán az X-203-as protitípus maradt épségben, de számításaim szerint a jelen helyzetben abszolút nem alkalmas a használatra.-Tony idegesen fújtatott, ahogy a szavak eljutottak a tudatáig.-Mennie kell uram! A járművek bármelyike készen áll az indulásra.


Tony testén borzongáshullám futott végig, ahogy jelentéktelen emlékként még végigfutott elméjén az a néhány emlékfoszlány, miként száguldott át a városon, arra gondolva mi várja majd itt. De arra nem számított, hogy Lia-t majd a védőkorláton kívülről ugrásra készen találja.
Ahogy a férfi feleszmélt, a lány ajkai közül alig hallható hümmögés szökött ki.
-Nem teheted ezt!- Tony annyira igyekezett a higgadt magabiztosság álcáját magára ölteni, hogy szinte már ő maga is elhitte, van egy fikarcnyi esélye rá, hogy a lányt visszaimádkozza a szilárd talajra. Szinte..-Tudom.. Figyelj, tudom, hogy nincs semmi ami feledtetni tudná veled mit veszítettél el.-próbálkozása, hogy araszoló léptekkel még azelőtt közelebb férkőzhetne a lányhoz, szinte rögtön kudarcba fulladt, ahogy annak árgus tekintete úgy világította át egy pillanat alatt, hogy ideje sem volt reagálni. És mivel tudta, hogy önmagán kívül nincs más segítsége, úgy döntött hát nem kockáztat többet.- Ahogy azt is tudom, hogy a fájdalom sok mindenre képes rávenni az embert.-hangjából úgy sütött keserűség, hogy egy másodpercig azt hitte a lány kihallja majd szavaiból, hogy valamikor ő is volt hasonló helyzetben. Túlságosan hasonlóban. -Igen, valóban az események túlnőttek rajtad.. Rajtunk. De ezzel nem oldasz meg semmit! Nem menekülhetsz ilyen őrültségbe Lia!-a férfi egyre hangosabban beszélt, mintha csak attól félne, hogy mondandója valami okból nem jut el a néhány méterrel távolabb álló társához.
-Nem tudtam, megmenteni.-szólalt meg a lány, mereven maga elé meredt és eljátszott a gondolattal, hogy szép lassan, egy-egy ujjával elengedi a korlátot.-Mindegy volt mennyire akartam.-nem tette hozzá, hogy azóta nem tartja magát méltónak a 'hős' címre, hisz ezt éppúgy ahogy ő Tony  is tudja. Vagyis tudnia kellene.-Tudod mire jöttem rá, mióta itt állok?-felvonta fél szemöldökét s egy pillanatnyi drámai csöndnek hagyott helyet, majd anélkül folytatta, hogy megvárta volna a reakciót.-A világ öngyilkos hajlamú.-keserűt kacagott kínjában.-Hiába mentjük meg úgyis felköti magát. Mindig itt lesznek azok az érzelmileg labilis emberek, akik alkalmat adnak majd a gonoszoknak, hogy rajtuk keresztül közelebb férkőzhessenek hozzánk.-aprót sóhajtott.-Tehát akármit csinálnánk sosem lenne elég.-a férfit egy kissé megnyugvásra késztette a Lia által használt többes szám, de hamar rá kellett döbbennie, hogy ez sem volt véletlen.-Akármit teszünk mindig kevés lesz. És ha mi megöregszünk? Ha már nem bírjuk?-felháborodott hangja betöltötte az éjszakát s szinte túlharsogta a kopogó esőcseppeket.-NE!-szólt kicsivel még hangosabban.-Ne mondd azt, hogy majd akkor jöhet a következő generáció, hogy akkor majd lesznek újabb hősök helyettünk.. Helyettem most kell valaki más.. A városlakók meg..-tekintetét végigvezette a kis pislákoló sárga fényeken a lábai alatt, de utolsó mondatát mégis úgy tette hozzá, mintha csak épp annyira mellékes és jelentéktelen, említésre méltatlan részlet lett volna, mint amilyennek ő a helyzetben látja önmagát.-Ők majd kibírják valahogy.
-Szóval ezzel magyaráznád azt, hogy..-Tony hirtelen jött hévvel akarta kimondani azt a szót, mely végül képtelen volt elhagyni ajkát..-Hogy megfutamodsz? Az emberek csak kibírják valahogy?-veszett indulat újabb csírája indult útjára benne, de mindinkább igyekezett uralkodni rajta.
-Ki is bírják. Azóta is.-a barna szemű lány fél kézzel elengedte a korlátot s végigmutatott vele a városon. Stark szíve nagyot dobbant, de aprót fellélegzett, amikor látta, hogy a lány ismét elfehéredett ujjakkal markolja a biztosítékát.-Mintha semmi sem történt volna..
-És mit mondasz rá? Hogy nem a te gondod?- szinte azonnal megbánta kimondott szavait, amik Lia-nak szinte fel sem tűntek.
-Igen! Én épp elég..-nem tudta mit mondjon. Kereste a megfelelő szavakat.- Épp elég veszteséget kaptam attól a hatalomtól. És bajt.. Többet nem akarok okozni. Szóval igen.-halk sóhajban halt el a lány hangja, de mellékesen még hozzátett valamit.-De a világ nem áll meg! Te még itt lennél. És Steve, Thor, Nat és a többiek. Nem rajtam múlik minden Tony!- a lány olyan hirtelen tett fordulatot, hogy egykori társával szembe fordulhasson, hogy egy pillanatra már érezte a menekülés szelét. A vékony peremre pillantott, amin egyensúlyozott, majd a dühtől tajtékzó férfire nézett, aki jelenleg önmagán kívül minden említettre dühös volt, hogy a szükség legnagyobb óráiban vannak valahol másutt.
-Valóban? Jó! Ha így is van, ahogy mondod, az emberek talán kibírják! De mi lesz apáddal? A családoddal?
-Miféle család az, amelyiknek minden tagja halott?-fájdalmas pillantással meredt a férfira, aki legkevésbé erre a válaszra számított. Liana összeszorította szemeit és hagyta, hogy ködös elméje visszalapozzon emlékei között és felidézze, hogy még azon a reggelen, a temetés reggelén, mikor apja a fürdőszobában volt megtalálta a ruhái között azt a búcsúlevelet, amit neki szánt. A levelet, melyben taglalja, hogy nem bírja tovább. Amiben leírja, hogy elhagyja őt. Tehát nem. Tom Singer nem volt halott.. Legalábbis nem teljesen.. Csak számára. Nem mintha félre akarta volna vezetni Starkot, de nem érezte szükségét annak, hogy ezt az információt is megossza vele, hisz semmin nem változtatna.
-De én még itt vagyok.-hangzott bizonytalanul a mondat a férfi szájából!- Tudom, hogy amit most próbálok tenni az kevés és megkésett, de ha maradsz.. Ha maradsz én eldobok mindent és veled leszek.-nyögte ki, de bizonytalan szavai mögött olyan sziklaszilárd állítás lapult, amit nem tudott volna semmilyen körülmény sem megmásítani. Lia döbbent arca láttán újra megszólalt.- Meghalt. De te még itt vagy.-azt utolsó szó hallatán a lány elfintorodott.-És én már mindig itt leszek.. Melletted..-a sötét szemek mintha fanyarul mosolyogtak volna s a pillanatnyilag rájuk telepedő feszült csendben, amikor a villámcsapás fénye cikázott át az égbolton megvilágítva kettejüket Tony meg mert volna esküdni rá, hogy társa szemében egy könnycsepp csillant meg.
-Azt kívánom bár számítana!-hangja elcsuklott.-De ez túl kevés túl későn! Sajnálom.-szipogott egyet és fél kezével megtörölte arcát.
-Hagy egyszerűsítsem le neked! Nem megyek el innen nélküled!-a férfi erőteljes hangja töltötte be a pillanatnyi csöndet melyet a lány halk kacaja tört meg.
-Pedig meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy egyedül maradsz. Hát nem érted? Már érzem Tony! Mintha a bilincsek sorra hullanának le rólam!-fájdalmasan őszinte mosoly játszott ajkain, mely a férfi szívét szinte összeroppantotta.
-Tudom, ez őrültségnek fog hangzani.-kezdett bele abba a monológba, amit utolsó mentsvárának tekintett ebben a patthelyzetben.-És nem is szükséges feltétlenül, hogy megértsd, de tudnod kell. Mióta mellettem vagy rá kellett jönnöm, hogy találtam valamit. Valami olyasmit amiben eddig még sosem volt részem. Lett egy társam.-lélegzetvételnyi szünetet tartott, de gondolatmenetét a lány félbeszakította.
-De időközben valami tönkrement.-suttogta alig hallhatóan.
-Nem mondom, hogy nem, de talán túltesszük magunkat rajta. Tudom jól, bűntudatból jut elég mindkettőnknek, de ha együtt csináljuk eloszlik a gond.-biztató tekintettel meredt a lányra, aki hol közte hogy a lába alatt elterülő mélység között ingatta a tekintetét.
-Nem hinném.-rázta meg a fejét alig láthatóan. -Már máshogy látjuk a dolgokat. A szerepünket. Már nem bízhatsz bennem.- Tony szólt volna, de a lány nem engedte.-Nem úgy mint kellene. Már nem.-ahogy kimondta az utolsó szót mindkét hüvelykujját felvonta a korlát hűvös anyagától.
-De bármi is történt egy csapat vagyunk!.-a kétségbeesés olyan könnyedén tépázta meg azt a hajszálvékony leplet, melyet Stark magbiztosságként és bátorságként oly kitartóan igyekezett megtartani, hogy szinte összeroppantotta az egész testében eluralkodó félelem.Lia  eközben kisujjait is felvonta. Majd a gyűrűs ujjait.
-Úgy mondod, mintha ez csodaszer lenne, mintha ez megváltoztatná a tényt..-a lány kis időre megállt.
-Milyen tényt?-a férfi végül néhány lépéssel közelebb araszolt, ahogy látta, hogy a lány elmélázik, de megtorpant.
-Mondogatom magamnak, több embernek segítettem, mint amennyit bántottam.-szipogott és tekintetét a könnyes arcú alakra emelte.-Meg azt is mondogatom, hogy a jó szándék vezérelt és el is hiszem.-arca egy pillanatra eltorzult és aprót bólintott mielőtt még két ujjának megtagadta a hideg anyag érintését.-De nem fogok még valakit magammal rántani.. Többé nem.-rövid sirámot hallatott.-Sajnálom Tony!-azzal a lendülettel eltaszította magát a biztos talajtól.

A másodperc töredéke alatt csuklott össze a férfi teste az alatt az ólomsúly alatt, amit Liana hagyott hátra neki. Abban a fájdalmasan ordító csendben, abban a gyilkos pusztító csendben, ami a sötétség és a gyász legmélyebb bugyraiba rántja majd. Abban az emlékben, ami majd az ő hagyatéka lesz, az ő bénító béklyója, amit örökké hordoz majd.
Abban a hullócsillagban, mely akkor szelte át az eget, s fénye mindörökre ugyanabba  a sötétségbe veszett.. mint Lia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése