Nightwings

Sírt. Életében először keservesen zokogott és nem zavartatta magát, hogy gyengének látszik. A folyosón emberei döbbenten bámulták, de nem foglalkozott a csodálkozó szempárokkal. Sokkal nagyobb fájdalmat érzett annál, mint hogy leálljon velük veszekedni. Lehullott az álarc. A kemény és vérszomjas maszk, melyet minden nap minden percében hordania kellett, hogy igazi vezérként tekintsenek rá. Most pedig ott vonszolta magát, több sebből vérezve, szívén ütött lyukkal olyan arcok előtt, kik felnéztek rá. Semminek nem volt többé értelme. Dühösen és elkeseredve rontott be a trónterembe, ahol épp a királyt látták el. Mielőtt üvöltés hagyta volna el ajkait, Odin megszólalt. 

- Raven, megmentettél minket. Asgard örökké hálás lesz. 

A lány ragacsos tincseit hátradobva, némán hunyta le szemeit. Fájt. Annyira rettentően fájt! 

A palotát megtámadták, míg kiküldetésen ténykedett. Abban a percben, hogy kiderült, ő ott hagyva a csatát egy újabba menekült. Tisztában volt vele, hogy a várat a legképzettebb harcosok védik, de a személyes kincsét nem. Őt nem. 

A vár bejárata halottakkal volt szegélyezve, ami kivételesen semmilyen érztelmet nem mozgatott meg benne. Egyetlen dolog volt fontos és ő még élt. Futott, ahogy lábai bírták és a keresésére indult. Nem találta, mitől pánik kerítette hatalmába. "Hol lehetsz, te csínytevő?" Szemeivel ismeretlen emberek mozdulatait leste, hátha ott rejtőzik valahol. Nem járt sikerrel. Az udvaron gondosan rendezett hófehér rózsákat fröccsent vér borította. Le is nyűgözte volna a látvány, ha nem a sajátjai feküdtek volna vérbefagyva alattuk. Tovább haladt, olykor ellenséges katonák szívébe mártva kardját. Rettegés futott végig gerincén, ahogy a szökőkúthoz ért. Lábai alatt a máskor zöldellő füvet vékony jégréteg borította. 

- Nem, nem nem... - suttogta kétségbeesetten és léptei futásba váltottak. A kút közepén álló hatalmas Frigga szobor mögé érve, feladta. Térdei bedobták a törülközőt és kúszva tette meg az utolsó pár métert. Mire céljához ért, szíve torkában dobott és keserű epe égette nyelőcsövét. Előtte ugyanis kiterülve, levegőért kapkodva feküdt az élete. Vérrel borítva, sápadtan és mégis makacs ragaszkodással az életéért. 

- Ne, hogy fel add nekem! - kiabálta Raven, miközven két tenyerét rászorítva az ágyúgolyó méretű sebre igyekezett elállítani a vérzést. Tocsogott minden körülöttük, ő mégis hitt benne, hogy sikerülhet. 

- Vi-visszajöttél - hörögte a sebesült. 

- Persze, hogy visszajöttem - simított végig nyugatatóan a haján Raven. 

- A-azt hittem, h-hogy haa-haragszol. 

- Azért, mert arra kellett ébredjek, hogy azzal az elcseszett Nagymesterrel társalogsz már megint? - nevetett fel könnyein keresztül.

- Sz-szeretném m-még egyszer - nyögte.

- Mit szeretnél? - szipogta a lány, arcát ruhájába törölve. 

- Látni. L-látni szeretném a sz-szárnyaidat.

Raven arcára kiült a döbbenet, de lehajtott fejjel engedelemeskedett. A hollófekete végtagjai kitárulkozva emelkedtek a levegőbe. Loki halványan elmosolyodott. 

- Szheretlek madárka - köhögve vért köpött, majd szemeit az éjfekete tollakra szegezte, míg teljesen ki nem húnyt belőlük az élet. 

Raven a torony tetjén állt, egészen az erkély külső szegélyén. Repülni akart, világgá menni a problémái és darabokra zúzott szívének fájdalma elől. Elviselhetetlen kínzó szúrást érzett mellkasában és abban a percben rájött: fizikálisan is megszakadt a szíve. Egy utolsó könnycseppet ejtve kitárta megtépázott szárnyait, majd a levegőbe emelkedve köszönt el Asgard világától és régi önmagától. Elrugaszkodott, majd vissza se nézett.

Így már nem láthatta, hogy egy alak a sötétségbe burkolódzva figyeli és minden erejére szüksége van, hogy ne rántsa vissza egy ölelésbe. Vissza a márvánnyal kirakott kőre, ahol tudni szerette volna. Így volt a legjobb mindkettőjüknek. Az egyik szabad volt, míg a másik újból szívtelen önmaga.