Az első Loki szösz... de megígértem. Remélem eléggé rendben lesz így kezdésnek. ;)
Lassan fél év eltelt. Azóta a munkán és a depresszión kívül semmire nem voltam képes. Fájt levegőt venni és egyáltalán létezni. A mellkasomat minden reggel több tonnás súly nyomta. Hiányzott, ezt pedig nem rejtettem el senki elől. Tudnia kellett. Azzal vigasztaltam magam, ha esetleg eszébe jutok néha, ő figyel és látja a szenvedésem. Hátha egyszer még látom ebben az életben.
Biancával évekkel ezelőtt kerültünk a S.H.I.E.L.D.-hez. Az ügy nem más volt, mint felébreszteni magát, Amerika Kapitányt. Segítettünk kiolvasztani a jégtömben hibernált történelmet. Miután Steve Rogers életre kelt, Biancát osztották mellé, hogy beilleszkedjen. Egyértelmű volt a köztük kialakuló vonzalom, aminek a végén azon kaptuk magunkat, hogy a csapathoz tartozunk. Hat hónappal ezelőtt volt egy komolyabb ügy. Thor lejött Asgarból és a segítségünket kérte. Mivel Steve és Tony pár ügynökkel karöltve Bucky után kutatott, így csak páran mentünk. Thor, Jane, Romanoff és Clint. Bruce a Földön maradt, hisz nem tudhattuk milyen hatással lesz a benne rejtőző Hulkra Asgard levegője. Én viszont mentem. Mentem és azóta utálom magam, amiért erősködtem.
- Te vagy az a midgardi, akiről Thor annyit beszélt - állt előttem, hosszú, mégis tekintélyt parancsoló alakjával a vad idegen.
- Te pedig az idegesítő öcskös, aki állandóan kavarja a szart - szúrtam oda foghegyről. Arca rezzenéstelen maradt, jég kék szemei viszont megkeményedtek.
- Vigyázz a szádra ember lány. Veszélyes vizeken evezel -fenyegetett meg nyíltan, ami még inkább felvitte bennem a pumpát.
- Hiába adod elő nekem a nagyképű istent, te csak egy nagyravágyó egoista bunkó vagy.
- Te pedig egy nagyszájú kis törékeny lányka, akinek túlságosan felvágták a nyelvét.
Az első találkozás után többször egymásba futottunk a folyosókon és a palotában. Állandóan odaszúrt egy-egy rosszmájú megjegyzést, amit nem hagytam annyiban. Lassan napi rutinunkká vált, hogy találkozunk és élvezettel szidjuk a másikat. Végül megszerettem ezt a hagyományt. Odin szakálla alatt jókat mosolygott a játszmánkon, de sosem tette szóvá. Mintha mulattatta volna. Thor többször rám szólt, hogy ne húzzam ki a gyufát, mert Loki veszélyes. Mégsem éreztem annak.
Mire sikerült megoldanunk és elhárítani a veszélyt, már reggeltől estig minden percet Lokival töltöttem.
A Nap aranyló fénnyel kelt, nekem viszont sötétségbe borult a lelkem. Az utolsó Asgardban töltött nap, az utolsó csillogó délelőtt és az utolsó, hogy láthatom a Csínytevés istenét. Azt a lényt, akivel legjobban képes voltam azonosulni a húszon pár évem alatt először. Az emberi arcot, aki mindig káprázatos mosolya és hideg szemei mögé rejti az érzelmeit. A jelenséget, amitől minden porcikámban áramhoz hasonítható feszültség hömpölyög.
- Szia - zendült gyengéden hangja mögöttem. Nagyot nyelve köszöntem vissza. A torkomból kiáramló levegő égette a nyelőcsövem. Fájtak a szavak.
- Inkább viszlát - sütöttem le a szemem. Éreztem, hogy elveszítem a legjobb barátom. Éreztem, hogy testéből hideg sugárzik felém, nekem mégis minden ideg szálamat átmelegíti. Éreztem, ahogy karjai átölelnek. Aztán már nem éreztem mást, csak az apró, jégcsap hűvös puha érintést az ajkaimon. Mégsem volt olyan hideg, mint mondták.
Itt ülök a rohadt laborban és meg akar szakadni a szívem. A szívem, amiről azt sem tudtam, hogy létezik még mielőtt egymásba nem botlottunk egy másik világban. Miért kellett, ha nem lehet jó vége? Ki a fene tervezte ezt így?
Dühömben lesöpörtem a legközelebb eső mappát, amiből szétszóródtak a jegyzetek. Nagyot fújtatva térdeltem le összeszedni, de mikor a bonyolult egyenletekkel teli irat után nyúltam, puha kézzel találkoztak az ujjaim. A látogatom körül keringő illat az orromba kúszott és túlzottan ismerősnek hatott.
- Hogy kerülsz ide? - suttogtam, de nem néztem fel. Féltem, hogy amint rápillantok szerte foszlik.
- Nem bírtam tovább elviselni, ahogy tönkre teszed magad.
- Jól vagyok - bizonygattam és felegyenesedve húztam ki magam, majd mélyen a szemeibe szúrtam a tekintetem. Acél idegekkel ácsorogtam és vártam, hogy folytassa. Túl sokszor elképzeltem már, hogy utánam jön. Most itt van és mégsem tudom mihez kezdjek a helyzettel.
- Nem vagy jól. Nekem ne hazudj - Lépett közelebb. Mellkasa súrolta az orromat. - Én sem vagyok.
- Mit akarsz? - hunytam le a szemem.
- Elmondani, amit utolsó alkalommal nem tettem. Átölelni és kinyögni végre, hogy sajnálom. - Arcán fájdalom vonaglott, nekem pedig egy képzeletbeli kéz szoríitgatta a torkomat és a szívemet, ahogy ránéztem.
- Megtetted. Most pedig hagyj magamra ismét, hagy törjön össze még inkább az egész - könnyek csorogtak végig az arcomon.
- Ne sírj Raven... - kérlelt kétségbeesetten.
- Vigyél magaddal! - hangom könyörgő és megtört volt.
- Nem lehet. Te is tudod.
- Akkor maradj itt velem! - ütöttem ököllel a mellkasát és úgy éreztem, hogy megfulladok.
- Sajnálom. - puszilta meg a homlokom, amitől az emlékeim egyre ködösebbek lettek és halványodni kezdtek.
- Ne-ne-ne... - nyöszörögtem. - Nem felejthetlek el!
- Könnyebb lesz így.
- Raven, nem jössz le kávézni? - nézett be Bianca az ajtón. Megráztam a fejem. Mit is akartam az előbb? Lenéztem a lábam elé, igen, tényleg a papírok. Összekapkodtam az aktákat. Valami rácsöppent az egyik borítóra. könnycsepp. Miért sírok? Mi a fészkes fene folyik itt és miért érzem úgy, hogy átgázolt rajtam egy kamion? - Minden rendben? - kérdezte Biana ismét.
- Persze, csak furcsán érzem magam - motyogtam inkább a falnak.
- Biztos van kedved hozzá?
- Igen, mehetünk. Sajnálom - kértem bocsánatot a fene se tudja miért és még egyszer visszapillantva zártam be a labor bejáratát, ezzel egy időben az agyam egy eldugott dobozán is kattant a lakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése