2018. február 11., vasárnap

I should go



Szerintem csak egy kis songfick. Mert jött.




Here we are
Isn't it familiar?
Haven't had someone to talk to
In such a long time


A motor hangosan, zúgva adta meg magát, mikor leparkoltam. Lemondóan dűltem a kormányra, hisz tudtam, hogy Tony nincs itt, így előreláthatólag fogalmam sincs hogyan fogok haza menni. Pontosabban szólva leginkább csak tovább állni innen. Számomra rég nem létezett már otthon.

A hatalmas épületegyüttes ismerősen emelkedett ki a körötte húzódó tisztásból, melyen keresztülvág a murvás út, amin idetaláltam. Vagy csak az emlékek elejtett morzsáit szedegetve követtem volna az ösvényt, vissza a ’boldog valóságomba’? Nem. Nem egészen.  Nem mintha én tisztán látnám jöttöm okát, hisz már semmi keresnivalóm itt. A Bosszúálló-központ nem része az életemnek, most mégis  elém magasodó falai régi barátként hívogattak engem, s a talpam alatt a friss fű is csak azt suttogta:

„Indulj már!”

Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, s egész bensőm megremegett, mikor a bejárat elektronikus zárjánál a robotikus hang azt kérte azt kérte, azonosítsam magam.

Mit is képzeltem? Stark nyilván rögtön azután törölt a rendszerből, hogy leléptem. De valami belső hang mégis ki mondatta velem a nevemet.
-Futótűz!
-Azonosítás megtörtént: Bianca, a gyorstüzelő tűzerő!-ajkaim elnyíltak, ahogy fotocellás üvegajtó kitárult előttem. Apró nyikkanás szaladt ki ajkamon, mikor elmém visszapörgette a megtépázott emlékfoszlányokat, s fejemben csengett a vasember páncél mögött megbúvó alak néhány humoros megjegyzése a csapat tagjaira. A legerősebb bosszúálló, Tarzan, A gyorstüzelő. Nem is tudtam, hogy emlékszem erre. Talán csak azért, mert nem akartam emlékezni. És megvolt az oka, hogy száműzetésbe vonuljak. A saját démonommal.


And it's strange
All we have in common
And your company was just the thing I needed tonight




A lehető leggyorsabban igyekeztem  fel a lépcsőn, s próbáltam az épület minden egyes részét figyelmen kívül hagyni. Nem akartam a rám zúduló emlékekkel törődni, csupán ki akartam törölni az agyamból mindent, ami ehhez a helyhez és a benne élő csapathoz kötött valaha is.
És azt hiszem a szerencse mellém szegődött, hisz senki sem keresztezte utamat a szobámhoz menet, s reméltem, hogy ez így lesz. A karácsonyt mindenki a családjával tölti.
Lépteim csak halk visszhangot vertek. A folyosót borító padlószőnyeg elnyelte érkezésem zaját, s a fehér folyosó, melynek sivár monotonitását megtörte egy-egy ajtó, egy másodperc erejéig díszekben pompázott.
A plafonról színes girlandok lógtak, a falon arany és vörös díszfüzérek kötötték össze a hópelyhekkel teleragasztott ajtókat. Ilyen volt a Bosszúállók karácsonya.
Most pedig nincs semmi, csak a sivár üresség. Épp átfutott a fejemen a gondolat, hogy a lelkemet összehasonlíthatnánk az épülettel, de nem találnánk köztük különbséget. Kívül rideg, belül üres és sivár.
A harmadik szoba. A kezem már a kilincsen volt, mégsem nyomtam le, csak vártam valami megfelelő pillanatra, amiről eddig tudomásom sem volt, hogy létezne. Miért kellene? Mihez?
-Bianca?-a fájdalmasan ismerős hang sötétben csapongó lelkem mélyére hatolt, én pedig szaggatott sóhajjal engedtem szabadjára reményeimet. Nem fordultam meg, csupán homlokomat a hűvös fának támasztva épp azt kérdeztem volna: Honnan tudod, hogy jöttem?, de ő ugyanazt csinálta, mint régen. Megválaszolta azokat a kérdéseket, amit időm sem volt feltenni neki.-Visio szólt, hogy itt vagy!-lágyan öleltek körbe a levegőben repdeső szavak, s mégis csak akkor mart belém a felismerés, mekkora idióta voltam.


Somehow I feel I should apologize
Cuz I'm just a little shaken
By what's going on inside





MÉGIS HOVA A FRANCBA MENNE KARÁCSONYOZNI EGY MESTERSÉGES INTELLIGENCIA?
Gratulálok Bianca.. Rohadtul okos vagy.. Vagy mondhatnék érzéketlent is nem? Hogy feledkezhettél meg Visióról? Úgy tettél, mintha ő nem lenne a csapat tagja! Hát de ő csak egy teremtett lény.. Csak egy mesterséges valaki.. VALAKI! Vannak érzelmei! Nem úgy mint neked! Bár ne lennének.
-Bianca?-óvatos érintést éreztem a vállamon,mely megzavarta belső vitámat önmagammal,  s olyan volt, mintha Thor egy kósza villáma cikázott volna át a testemen. Nem! Ennek nem szabadna így lennie megint!-Jól vagy?-újabb sóhaj szakadt fel belőlem, s muszáj volt megfordulnom. Legalább az illem ezt diktálta, s abban a pillanatban rabul ejtettek azok kékeszöld árnyalatban játszó szemek.  Akkor megtörtént, amit soha többé nem akartam.
-Steve..-nyögtem ki végül nagyot nyelve.-Én csak eljöttem azért a néhány lomért..
-Amit itt hagytál fél éve, mikor egy szó nélkül leléptél?-vonásai megkeményedtek, de tekintete lágyságot sugárzott. Vagy csak azért volna ez, mert rólam van szó? Csak rám nézel így Steve?-Szóval én is csak egy lom vagyok, amit itt felejtettél?-a kérdés volt az utolsó tőrdöfés, amit el tudtam viselni. Az álarcom lehullani látszott, de valahogy mégis sikerült az utolsó pillanatban összekaparnom a darabkákat, s így rejtve maradt a bennem tomboló fájdalom. Egy időre még.
-És mi van Sharonnal?-ökölbe szorítottam a kezem, mintha ezzel tartanám össze a körülöttem lapuló valóságot. De igazából semmit sem tettem. Csak azt, mint régen. Támadtam, ha engem támadtak.-Olvastam rólatok a lapokban-mosolyodtam el eröletetten.
-Tudod, hogy Sharonnal nem történt semmi!-csattant fel dühösen és nem tudom pontosan, hogy nem vette észre, vagy nem akarta észre venni, hogy keze még mindig a vállamon pihent. Én pedig élveztem azt, hogy onnan kiindulva minden indulatot feléget bennem az egyetlen érintés. És a dühe.
-Azt a csókot nem mondanám semminek, de te tudod!-vontam vállat.-Én örültem, hogy ilyen gyorsan tovább léptél!
-TE VOLTÁL AZ, AKI ITT HAGYOTT! TE LÉPTÉL TOVÁBB!-kiabálta, s szorítása erősödött!
-MERT MAJDNEM MEGHALTÁL MIATTAM!-én is felemeltem a hangomat, aztán elhallgattunk. A ránk telepedő csend pedig suttogott valamit, de nem hallottam, mert épp dühösen beviharzottam a szobába, mely pontosan úgy állt, ahogy hagytam. Bevetetlen ágy, újságok és magazinok mindenütt. Hisz tudták, mennyire gyűlölöm, ha a cuccaimhoz nyúlnak. Csak a por és a piszok hiányzott. Jártak itt. Takarított valaki, mégis vissza vártak?
NEM! NEM VÁRT RÁM SENKI! TÉGED SENKI NEM VÁRT VISSZA!
Lekaptam a hátamról a fekete táskát, s pakolni kezdtem mindent, ami a kezem ügyébe került. Megtettem bármit, csak hogy ne kelljen szembe néznem Steve Rogers-sel, és ne kelljen hangosan kimondanom, hogy sajnálom.



I should go
Before my will gets any weaker
And my eyes begin to linger
Longer than they should




-Az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy vissza jössz.-talán azért, mert nem is akartam. Nem, mintha bármi, ami itt maradva jelt adott arról, hogy léteztem, nélkülözhetetlenül fontos lett volna ahhoz, hogy nélküle éljek tovább. Már ha életnek lehet nevezni azt a nevetséges színjátékot, amit napra nap eljátszom valahol.
-Én pedig nem számítottam rá, hogy itt leszel, amikor megteszem.-mondtam keserűen, s ahogy a kezembe került egy bekeretezett kép megfagytam a mozdulat közben. Túl boldog és túl gondtalan volt ahhoz, hogy már számítson. Túl boldog és gondtalan ahhoz, hogy maradásra bírjon. Túl erős, ahhoz, hogy újra hozzá láncoljon. Ahhoz, aki a képen átkarol. Ahhoz, aki épp mögöttem áll és figyel.
-Bruce elvonulva ünnepel Natasával.-kezdett bele  monológba, én pedig próbáltam úgy tenni, mint akit csöppet sem érdekel. De pont ez volt a baj. Nagyon is érdekelt.-Clint a családjával van. Tony és Pepper a Bahamákra mentek karácsonyozni. Raven Thorral együtt Asgardra ment ünnepelni.-nagy levegőt vett, majd folytatta.-Csak négyen maradtunk itt.Wanda épp Sammel edz az emeleten. Visio a biztonsági rendszert ellenőrzi, én pedig..




-Itt vagy..-fejeztem be a mondatát.

-És te..-ismét mondatba kezdett volna, de nem hagytam, hogy végig mondja.
-Nekem mennem kell!-határozottan kihúztam magam, s a kezemben lévő képet keretestől  kukába dobtam, mielőtt újra ránézhettem volna. Nem hagyhatom, hogy elvegye az eszem. Még egyszer nem!



I should go
Before I lose my sense of reason
And this hour holds more meaning
Than it ever could
I should go
I should go
Baby, I should go





-Még csak most jöttél!-hangja keserűen csengett, s ridegségem egykor vastag fala most leheletnyi üveggé vékonyodott, melyre ha ráfújnak egy aprót azonnal összetörik. Pont, mint én magam is.
Steve mögém lépett, s kivette az üres vödörből az általam szemétnek titulált tárgyat.-Tényleg csak ennyit jelentett?-tudod mit akartam akkor mondani? Igent. Olyan határozott igent, melybe még a föld is beleremeg. De mi lett volna a valóság? Az, hogy nem! Többet jelentett, mint bármi más egész eddigi életemben. Egy-egy szó lett volna csupán, de mégsem jöttem a számra. Csak ott gubbasztottak a nyelvem hegyén, s végül udvariasan előnyt adtak egy már elhangzott mondatnak.
-Majdnem meghaltál miattam Steve!-ajkaim megremegtek, s a táska, mellyel pillanatokkal ezelőtt indultam volna, lecsúszott a vállamról és hangos puffanással landolt egy magazinhalmon.
És láttam magam előtt a múltat. Láttam, ahogy Amerika Kapitány majdnem az életét adta azért, hogy megmentsen engem.
Nekem pedig mennem kellene.
Még mindig háttal álltam neki, így nem láthattam az arcát. Épp elképzeltem az arcára ülő sötétséget, mikor megtörte a csendet, mely béklyóba zárt.
-Igyál velem valamit!

It's so hard
Keeping my composure
And pretend I don't see how
Your body curves beneath your clothes



Túlléphetnénk ezen? TÚLLÉPHETNÉNK MÁR RAJTA A ROHADT ÉLETBE?! Nem akartam itt lenni! Nem akartam figyelni, ahogy megfeszülnek az izmai, nem akartam észre venni, azt, ahogy rám nézett. Nem akartam észre venni a boros üveget, mely már félig megüresedett. Azután, hogy hagytam, hogy kézen fogjon és a saját szobájába vezessen. Én az ágyán ültem törökülésben, feszengve, ő pedig mellettem. Nem közvetlenül. Tartotta a távolságot. De minden egyes korty a vörös nedűből egyre közelebb húzott hozzá, és az álarcom darabkái vakolatként hullottak alá a mélybe, s nem hallottam a koppanó visszhangjukat. Mi van, ha én leszek a következő darab? Ha én zuhanok a semmibe?
Megtartasz majd Steve? Vagy elengedsz, ahogy én tettem veled?


And your laugh
Is pure and unaffected
It frightens me to know so well the place I shouldn't go



Átható nevetés töltötte be a szobát, én pedig hagytam, hogy úgy ragadjon magával a levegőbe, akár a hélium. Bár tudtam, a tűzzel játszom. Én mindig ezt teszem. Talán nem is élnék, ha nem így lenne.
Van egy olyan érzésem, hogy csak miattam csináltad ezt! Miattam tettél úgy, mintha mindent ráfoghatnánk a kiürült üvegekre a padlón. Pedig tudtam, hogy te nem vagy képes a lerészegedésre Steve. És én sem a bortól hagytam, hogy megcsókolj. Nem a bor volt azt, amiért a hajadba túrtam, s hagytam, hogy finoman újra éleszd a régi emlékeket. Te részegítettél meg Kapitány, pedig tudtam jól, hogy a legveszélyesebb út az, amin járhatok.
Nem a bor miatt hagytam, hogy megtörténjen. Csak miattad. Mert szeretni akartalak. Újra.
Tudtam, hogy félreértesz majd. Pedig tudtam, hogy újra fájni fog neked.
De megtettük, én pedig maradtam. Egészen addig, míg álomba nem merültél.



I know I gotta take the noble path
Cuz I don't want you to question
The intentions that I have



Elmúlt éjfél, mikor sikerül életet lehelnem a csotrogányba. Sötét ösvényeken vezetett keresztül utam. Pont olyanokon, mint a gondolataim. És egyre nagyobb rohadéknak éreztem magam.
Már nem csak azért, mert időközben eljutott a tudatomig, hogy sem Visióra, sem Wandára sem pedig Samre nem számítottam, csupán az volt az elsődleges cél, hogy elkerüljem azt, aki miatt már egyszer menekültem, hanem azért is, mert még csak annyit sem voltam képes kinyögni, hogy:
Kibaszott boldog karácsonyt!
Nem! Én ennyire sem voltam képes. Csupán elgyengültem néhány órára és hagytam, hogy múltam életre keljen hamvaiból, aztán leléptem, mint egy tolvaj. És nem csak az irataim és a fényképek voltak a fekete táskába zárva, miközben vörös hajamba kapott a szél az országúton. Nem. Ott volt még valami az értékek között. Egy összeragasztott szív, melyet már egyszer eltörtem.
Tényleg ez volna a helyes utam?



Oh, but now I don't mean to leave you with a trivial excuse
And when you call tomorrow, I'll know what to do



Egy szervízben vártam épp. Szürcsölgetrem a több napos kávét, melyet frissnek címkézve nyomtak a kezembe potom két dollárért a szomszédos büfében. Alig múlt nyolc,december 25.-e reggelén, én mégis találtam egy autószerelőt, aki képes megmenteni bekrepált járgányomat. Ez pedig pont elgondolkodtatott volna, hogy annak a kopaszodó koravén férfinak milyen „tökéletes” is lehetett a karácsonya, ha úgy döntött, hogy az otthoni meghitt pihenés helyett inkább húzza az igát, de nem volt időm gondosan végig szaladni a gondolatmeneten, hisz kezemben megcsörrenő mobilom mindent félbeszakított. A kijelzőn a „Steve” név villogott. Ujjaim hosszan elidőztek a nyilacskák felett, de végül egyiket sem nyomtam meg, csak hagytam, hogy a hívás a hangpostára kapcsolja azt, akit még éjszaka magára hagytam.
Abban a pillanatban minden, amit az elmúlt hónapokban oly kétségbeesett igyekezettel akartam elnyomni, hirtelen ki akart törni. Engem pedig már nem védtek a gátak az érzelmeim elől. Nem voltak falak. Nem volt az üveg sem. Csak én voltam a két oldalon, s szembesültem mindenemmel. Önmagam lehettem.



A telefonomat többször éreztem rezegni a kabátzsebemben, miközben vezettem. Miközben hagytam, hogy a belső én vezéreljen, s csak vak bányalóként követtem a megadott irányt. A vezérfonalat, melyet hátra hagytam, s bár pontosan tudtam hová érkezem.
-Azonosítsa magát!-recsegte a robotikus női hang.
-Futótűz!-hebegtem remegő hangon.
-Azonosítás megtörtént: Bianca, a gyorstüzelő tűzerő!
A fotocellás ajtó kitárult előttem, s az első, amit láttam ez meggyötört szempár volt, mely egy szomorú, mégis meglepett archoz tartozott.
-Bianca?-kérdezte a Kapitány felfelé ívelő szemöldökkel. Helyben maradt, mintha csak attól félt volna, bármelyik mozdulatára köddé válhatok.
De én csak bólintottam egyet. A sarokba dobtam a felesleges terhemet, és kimondtam, amit régóta akartam.
-Haza jöttem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése