Ne ölj meg.
Az óra elütötte a tízet is. Asgardot már jótékony homály
fedte s a kastély falait csak a színaranyból áradó fény engedte kitűnni a sötétségből. A
folyosók zöme üres s hangtalan volt, olykor csak egy-egy sisakos ajtónálló
köhintését lehetett hallani, vagy a határozott, erős lépteket az
őrségváltáskor. A trónteremben gyülekeztek még néhányan. Egy pár címeres
arisztokrata, mely várta, hogy az uralkodónál kihallgatást kapva problémája
megoldásra, vagy csupán meghallgatásra találjon.
Thor délcegen, egyenes háttal ült a trónuson, sisakja tenyere alatt pihent jobbjában. Jelentőségteljesen biccentett a királyné felé, aki gyors léptekkel hagyta el a tróntermet. A jól öltözött magas rangú férfiak a pillanat töredéke alatt nyitottak neki utat maguk között.
Az őr, aki bocsánatért esedezve zavarta meg az egyik tárgyalást, most utat mutatott a vörös hajú uralkodónő előtt. Gyors lépteik visszhangot vertek a falakon, s árnyékaik megnyúltak a fáklyafényben.
-Astrid jobban van már?-kérdezte a nő idegesen.
-Úgy tudom az ispotályba vitték!-válaszolt a katona tisztelettel, miközben a lépcsőn felfelé kísérte útján védencét.
-Mi történt?-tett fel újabb kérdést Bianca, s tekintete az üres folyosót pásztázta. A gyermeki hangok már akkor megütötték a fülét.
-Nem tudom királynőm! Nekem csupán annyit mondtak, hogy összeesett.-sütötte le szemét a férfi, mintha hibásnak érezné magát, azért, mert nem tud kellőképp megfelelően tájékozott választ adni feljebbvalójának. Nem számított feddő szavakra, hisz ismerte a nő kedves természetét, erejétől azonban ő is ugyanúgy tartott, mint az összes többi társa a kastélyban, bár meglehet senkit sem bántott még korábban.Itt nem. De talán a belső félelem késztette arra, hogy a nő érintése alatt összerezzenjen.
-Menjen és kérdezze meg, később pedig mindenképp tudassa velem!-adta ki a parancsot, miközben levette kezét a férfi válláról és belépett a tágas szobába, meg sem várva a reakciót. Bíborszín ruhája súrolta a padlót. A két gyermek ugrándozott az ágyon s észre sem vették anyjuk érkezését.
-Add a nőt, te gaz félszemű galád!-kiabálta Lagertha, fakardját bátyja felé tartva, miközben Asketill egy rongybaba nyakát szorítva válaszolt, miután megigazította szemkötőjét.
-Nincs jogod elvenni a tulajdonunkat Asgardi! A nő veszélyes és itt marad!-a szőke ötévesforma fiúcska hátrált kissé, s lebukfencezett az ágyról, s ismét talpra szökkenve vicsorgott húgára.
Bianca egymásba kulcsolta ujjait maga előtt s halkan megköszörülte a torkát, mire két meglepett szempár szegeződött rá.
-Anya, anya!-rohant oda hozzá a kisebbik, s átfogta anyja szoknyáját.-Mi van a dadussal?-kérdezte gyermeki őszinteséggel a hangjában, bár Bianca tudta, hogy a történtek súlyát egyikük sem fogta fel igazán. Valójában hibásnak érezte magát a dolgok miatt, hisz tudta jól, hogy Astrid egy ideje betegeskedik, s csak idő kérdése volt, hogy ez ledöntse a lábáról. De ő nem választott másik nevelőt gyermekei mellé. Fejét megrázva igyekezett elhessegetni a zavaró gondolatot, s kitérő válasz helyett inkább újabb paranccsal állt elő.
-Ideje lefeküdni!-megsimította lánya arcát, aztán fiára nézett, aki a szemkötőt hajította éppen a sarokba.-Nyomás az ágyba!
Thor délcegen, egyenes háttal ült a trónuson, sisakja tenyere alatt pihent jobbjában. Jelentőségteljesen biccentett a királyné felé, aki gyors léptekkel hagyta el a tróntermet. A jól öltözött magas rangú férfiak a pillanat töredéke alatt nyitottak neki utat maguk között.
Az őr, aki bocsánatért esedezve zavarta meg az egyik tárgyalást, most utat mutatott a vörös hajú uralkodónő előtt. Gyors lépteik visszhangot vertek a falakon, s árnyékaik megnyúltak a fáklyafényben.
-Astrid jobban van már?-kérdezte a nő idegesen.
-Úgy tudom az ispotályba vitték!-válaszolt a katona tisztelettel, miközben a lépcsőn felfelé kísérte útján védencét.
-Mi történt?-tett fel újabb kérdést Bianca, s tekintete az üres folyosót pásztázta. A gyermeki hangok már akkor megütötték a fülét.
-Nem tudom királynőm! Nekem csupán annyit mondtak, hogy összeesett.-sütötte le szemét a férfi, mintha hibásnak érezné magát, azért, mert nem tud kellőképp megfelelően tájékozott választ adni feljebbvalójának. Nem számított feddő szavakra, hisz ismerte a nő kedves természetét, erejétől azonban ő is ugyanúgy tartott, mint az összes többi társa a kastélyban, bár meglehet senkit sem bántott még korábban.Itt nem. De talán a belső félelem késztette arra, hogy a nő érintése alatt összerezzenjen.
-Menjen és kérdezze meg, később pedig mindenképp tudassa velem!-adta ki a parancsot, miközben levette kezét a férfi válláról és belépett a tágas szobába, meg sem várva a reakciót. Bíborszín ruhája súrolta a padlót. A két gyermek ugrándozott az ágyon s észre sem vették anyjuk érkezését.
-Add a nőt, te gaz félszemű galád!-kiabálta Lagertha, fakardját bátyja felé tartva, miközben Asketill egy rongybaba nyakát szorítva válaszolt, miután megigazította szemkötőjét.
-Nincs jogod elvenni a tulajdonunkat Asgardi! A nő veszélyes és itt marad!-a szőke ötévesforma fiúcska hátrált kissé, s lebukfencezett az ágyról, s ismét talpra szökkenve vicsorgott húgára.
Bianca egymásba kulcsolta ujjait maga előtt s halkan megköszörülte a torkát, mire két meglepett szempár szegeződött rá.
-Anya, anya!-rohant oda hozzá a kisebbik, s átfogta anyja szoknyáját.-Mi van a dadussal?-kérdezte gyermeki őszinteséggel a hangjában, bár Bianca tudta, hogy a történtek súlyát egyikük sem fogta fel igazán. Valójában hibásnak érezte magát a dolgok miatt, hisz tudta jól, hogy Astrid egy ideje betegeskedik, s csak idő kérdése volt, hogy ez ledöntse a lábáról. De ő nem választott másik nevelőt gyermekei mellé. Fejét megrázva igyekezett elhessegetni a zavaró gondolatot, s kitérő válasz helyett inkább újabb paranccsal állt elő.
-Ideje lefeküdni!-megsimította lánya arcát, aztán fiára nézett, aki a szemkötőt hajította éppen a sarokba.-Nyomás az ágyba!
Egy ideje már túl voltak a gyerekes vitán és a nemtetszésen.
És a hazugságokon is. A hazug meséken.
Bianca hangtalanul osont ki a sötét szobából, melyet a gyermekek halk szuszogása töltött be. A folyosót még mindig csak a fáklyák táncoló fénye világította be, az uralkodónő pedig az ajtóval szemben elhelyezett hatalmas ablak párkányára ült, s a szobában történteken gondolkodott.
Miután ágyba parancsolta a gyermekeket, azok könyörögtek neki, hogy mesélje el nekik a történetet újra. Ő hiába visszakozott, hogy milliószor hallották már, a gyermekek pont annyira hajthatatlanok voltak, mint apjuk. Hallani akarták Thor hősies történetét arról, mikor egy egész seregnyi ügynök mellett megküzdött egy vaspáncélos emberrel és egy fél-szemű vezérrel, oldalán egyetlen pajzsos hőssel, hogy megmentsék a nőt a kénköves pokol tüzes bugyraiból. Ez volt számukra, a modern herceg története, melyben a az ifjú hős a hercegnő segítségére siet, s kiszabadítja őt a sárkány karmai közül. Ez volt a hazugság. Az ő koruk legendája.
A legendákat mindenki szereti színezni, csűrni, csavarni, de a valóság legtöbbször más. Sokkal egyszerűbb, sokkal szürkébb. Sokkal fájdalmasabb.
Az igazság az, hogy ebben a mesében nem ő volt a megmentendő hercegnő. Nem voltak gonosz szülők, akik a várkastély legmagasabb tornyába rejtették őt, s nem voltak mások, akik megpróbáltak segíteni neki.
Nem.
Ebben a mesében ő volt a szörnyeteg. A sárkány, a fenevad maga. És Thor? Steve? Tony? Fury?
A maguk módján mind ők voltak a hősök, akik ellentétes ideáik védelmére keltek. Míg utóbbi kettő csak a veszélyt és a fenyegetést látta benne, előbbiek csak az embert, akinek szüksége van a megbocsátásra és a második esélyre.
Önmagában véve, mindenki szörnyeteg a maga módján. Mindenki követ el hibákat. Máshogy.
Bianca néha úgy gondolta hiba volt az egész. Hiba volt belépni a S.H.I.E.L.D.-hez. Hiba volt kezdeni Steve-vel. Hiba volt elengedni, s aztán a Mennydörgés istenével gyógyíttatni be egy összetört szívet. Alapjában véve hiba volt elhagyni Bruce laborját évekkel azelőtt. Hiba volt a halál elől menekülni.
Bianca hangtalanul osont ki a sötét szobából, melyet a gyermekek halk szuszogása töltött be. A folyosót még mindig csak a fáklyák táncoló fénye világította be, az uralkodónő pedig az ajtóval szemben elhelyezett hatalmas ablak párkányára ült, s a szobában történteken gondolkodott.
Miután ágyba parancsolta a gyermekeket, azok könyörögtek neki, hogy mesélje el nekik a történetet újra. Ő hiába visszakozott, hogy milliószor hallották már, a gyermekek pont annyira hajthatatlanok voltak, mint apjuk. Hallani akarták Thor hősies történetét arról, mikor egy egész seregnyi ügynök mellett megküzdött egy vaspáncélos emberrel és egy fél-szemű vezérrel, oldalán egyetlen pajzsos hőssel, hogy megmentsék a nőt a kénköves pokol tüzes bugyraiból. Ez volt számukra, a modern herceg története, melyben a az ifjú hős a hercegnő segítségére siet, s kiszabadítja őt a sárkány karmai közül. Ez volt a hazugság. Az ő koruk legendája.
A legendákat mindenki szereti színezni, csűrni, csavarni, de a valóság legtöbbször más. Sokkal egyszerűbb, sokkal szürkébb. Sokkal fájdalmasabb.
Az igazság az, hogy ebben a mesében nem ő volt a megmentendő hercegnő. Nem voltak gonosz szülők, akik a várkastély legmagasabb tornyába rejtették őt, s nem voltak mások, akik megpróbáltak segíteni neki.
Nem.
Ebben a mesében ő volt a szörnyeteg. A sárkány, a fenevad maga. És Thor? Steve? Tony? Fury?
A maguk módján mind ők voltak a hősök, akik ellentétes ideáik védelmére keltek. Míg utóbbi kettő csak a veszélyt és a fenyegetést látta benne, előbbiek csak az embert, akinek szüksége van a megbocsátásra és a második esélyre.
Önmagában véve, mindenki szörnyeteg a maga módján. Mindenki követ el hibákat. Máshogy.
Bianca néha úgy gondolta hiba volt az egész. Hiba volt belépni a S.H.I.E.L.D.-hez. Hiba volt kezdeni Steve-vel. Hiba volt elengedni, s aztán a Mennydörgés istenével gyógyíttatni be egy összetört szívet. Alapjában véve hiba volt elhagyni Bruce laborját évekkel azelőtt. Hiba volt a halál elől menekülni.
-Már megint azon gondolkodsz ugye?-Thor rekedtes hangja
szelte át a rájuk telepedő némaságot, s helyet foglalta párkányon úrnőjével
szemben, s kezébe fogta a lány kezét.
-Ennek nem szabadott volna ilyen véget érnie!-mondta a lány egyszerűen s önmaga halvány visszacsillanását figyelte az üvegen. Nem volt képes a férfi szemébe nézni, hisz tudta, hogy ezen kijelentésekkel csak fájdalmat okoz neki.
-Nem szabadott volna, hogy megmentselek? Hogy Asgardba hozzalak, ahol mindenki elfogad téged?-Bianca közbe akart szólni. Azt akarta mondani, hogy nem azt fogadják el amilyen, hanem azt, ki ő. Rettegek tőle, de mióta királynőjüket látják benne, minden csak rosszabb lett és ezt nem igaz, hogy Thor nem látja be. Ki akarta mondani a szavakat, de csak hagyta, hogy az istenség tovább folytassa.-Nem szabadott volna feleségül vennem téged, s miután én lettem a király nem szabadott volna hagynom, hogy velem irányítsd az Örök birodalmat?-egyes szavaknál a férfi jobban megszorította a kezét.-Nem szabadott volna, hogy szülj nekem két gyönyörű gyermeket és boldogan éljünk?-a csend ott sompolygott körülöttük, s most úgy csapott le rájuk, mint vad az áldozatra. Nem hallatszott semmi, csak két szív tompa dobogása, s a lélegzetvételek.
-Elpusztítottam egy egész falut.-nyögte rekedten a nő.-Elpusztítottam, mert nem voltam képes uralkodni magamon.-emlékei visszavezették arra napra.
A kettejükből álló csapat a kis faluban állomásozott. A tárna előtt vártak, hogy megnyissák a bányát. A kapitány épp a bányamérnökkel beszélt, mikor a súlyos vaslakat lekerült az ajtóról, s a sugárzás első hullámai a felszínre csaptak. Akkor elszabadult a pokol. Féktelen düh kerítette hatalmába és ő, akinek sosem volt gondja önuralommal, fékezhetetlenül kirobbant önmagából. A belőle felcsapó lángok hurrikánként söpörték el a házakat, az embereket. Néhány perc volt csupán az egész, s mire feleszmélt nem maradt semmi csak a gödör, amiben állt, a tárna izzó acélajtaja mögött leomló kövek és a pusztítás némasága. Az volt a legborzalmasabb. Nem voltak sikolyok. Nem voltak nyögések, hörgések. Mindennek vége volt, s az egyetlen hangot a tűz alatt ropogó deszkák és téglák pattogása adta. Nem voltak más színek, csak a fekete és a sárga. Nem volt semmi, csak önmaga az elszenesedett csontok, az élet maradványai között, s nem tudta, mit tegyen. Az előtörő hő elhomályosította a látását, de csak állt ott a lángoló kráter közepén és maga sem tudta mire várt. Aztán megmozdult valami tőle húsz lépésnyi távolságra. Először azt hitte, hogy a tetemek keltek új életre hamvaikból, hogy szétszaggassák őt, szörnyű tettéért, de csak a Kapitány igyekezett kiszabadítani magát a törmelék alól. Mindenét tetőtől talpig belepte a korom, csupán a férfi szemeit látta kiragyogni a feketeségből, s kiolvasta belőle, amit már amúgy is tudott.
Ilyen pusztításra képes a Futótűz haragja.
-Ennek nem szabadott volna ilyen véget érnie!-mondta a lány egyszerűen s önmaga halvány visszacsillanását figyelte az üvegen. Nem volt képes a férfi szemébe nézni, hisz tudta, hogy ezen kijelentésekkel csak fájdalmat okoz neki.
-Nem szabadott volna, hogy megmentselek? Hogy Asgardba hozzalak, ahol mindenki elfogad téged?-Bianca közbe akart szólni. Azt akarta mondani, hogy nem azt fogadják el amilyen, hanem azt, ki ő. Rettegek tőle, de mióta királynőjüket látják benne, minden csak rosszabb lett és ezt nem igaz, hogy Thor nem látja be. Ki akarta mondani a szavakat, de csak hagyta, hogy az istenség tovább folytassa.-Nem szabadott volna feleségül vennem téged, s miután én lettem a király nem szabadott volna hagynom, hogy velem irányítsd az Örök birodalmat?-egyes szavaknál a férfi jobban megszorította a kezét.-Nem szabadott volna, hogy szülj nekem két gyönyörű gyermeket és boldogan éljünk?-a csend ott sompolygott körülöttük, s most úgy csapott le rájuk, mint vad az áldozatra. Nem hallatszott semmi, csak két szív tompa dobogása, s a lélegzetvételek.
-Elpusztítottam egy egész falut.-nyögte rekedten a nő.-Elpusztítottam, mert nem voltam képes uralkodni magamon.-emlékei visszavezették arra napra.
A kettejükből álló csapat a kis faluban állomásozott. A tárna előtt vártak, hogy megnyissák a bányát. A kapitány épp a bányamérnökkel beszélt, mikor a súlyos vaslakat lekerült az ajtóról, s a sugárzás első hullámai a felszínre csaptak. Akkor elszabadult a pokol. Féktelen düh kerítette hatalmába és ő, akinek sosem volt gondja önuralommal, fékezhetetlenül kirobbant önmagából. A belőle felcsapó lángok hurrikánként söpörték el a házakat, az embereket. Néhány perc volt csupán az egész, s mire feleszmélt nem maradt semmi csak a gödör, amiben állt, a tárna izzó acélajtaja mögött leomló kövek és a pusztítás némasága. Az volt a legborzalmasabb. Nem voltak sikolyok. Nem voltak nyögések, hörgések. Mindennek vége volt, s az egyetlen hangot a tűz alatt ropogó deszkák és téglák pattogása adta. Nem voltak más színek, csak a fekete és a sárga. Nem volt semmi, csak önmaga az elszenesedett csontok, az élet maradványai között, s nem tudta, mit tegyen. Az előtörő hő elhomályosította a látását, de csak állt ott a lángoló kráter közepén és maga sem tudta mire várt. Aztán megmozdult valami tőle húsz lépésnyi távolságra. Először azt hitte, hogy a tetemek keltek új életre hamvaikból, hogy szétszaggassák őt, szörnyű tettéért, de csak a Kapitány igyekezett kiszabadítani magát a törmelék alól. Mindenét tetőtől talpig belepte a korom, csupán a férfi szemeit látta kiragyogni a feketeségből, s kiolvasta belőle, amit már amúgy is tudott.
Ilyen pusztításra képes a Futótűz haragja.
-Nem a te hibád volt!-Thor hangja visszarántotta a jelenbe. A jelenbe, ahol bűneiért a tőle rettegő szempárok kereszttüzében vezekel, s a tudatban, hogy azokat az életeket sosem adhatja már vissza.
-Nem.-hazudta, s halvány mosolyt erőltetve arcára, hagyta, hogy férje karon ragadva hálószobájuk felé vezesse őt. Közben gondolatai újra visszatértek a pusztítás utáni időkre, mikor Steve Rogers a bázison védelmére kelt, de Fury egy üvegkalitkába zárta. Abba a zárkába, melyben korábban Loki kapott helyet. Azt mondta rá, veszélyes, s ezzel Tony is egyet értett. Az egyedüli, akinek nem kérték ki a véleményét, az volt, aki megalkotta őt. Bruce Banner volt az egyetlen, aki nem tudott Bianca kirohanásáról, hisz ha azt gondolná, őt okolják, a belőle előbújó zöld szörnyeteg sem volna kevésbé ártalmas a környezetének.
A lányt hetekre tartották fogolyként mindannak ellenére hogy Steve töretlenül próbálkozott meggyőzni az arctalan szervezet fejeseit, de azok pont olyan hajthatatlanok voltak, mint maga a Kapitány.
Aztán a hír valahogy Asgardig szárnyalt, s Thor erőszakkal átverekedte magát a ügynök áradaton, hogy megmentse őt, Steve-el karöltve.
Az egykori és jelenlegi szerelmei harcoltak érte. Együtt.
De most, hogy évek óta ott van, ahová a S.H.I.E.L.D. keze nem ér el..
Már mindenki tudja az igazságot.
A maga igazságát.
De a két gyermek, mely most az igazak álmát alussza, egy mesében él, melynek részleteit jótékony homály fedi. A megbocsátás, s felejtés ígéretének köde vonja őket ölelésébe, megpróbálva ezzel hitet adni.
Hitet és reményt.
A hősnek és a szörnynek is.
A maga igazságát.
De a két gyermek, mely most az igazak álmát alussza, egy mesében él, melynek részleteit jótékony homály fedi. A megbocsátás, s felejtés ígéretének köde vonja őket ölelésébe, megpróbálva ezzel hitet adni.
Hitet és reményt.
A hősnek és a szörnynek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése