Talán egy csöppet Catching fire előzmény. Csak egy kicsit.
A bőrpántok szorították a csuklóm. Sehogy nem volt kényelmes, hiába próbáltam helyezkedni. Talpam fázott a hideg fémpedálon, mely lábamat tartotta. A szoba fehérségét csak a krómozott műszerek csillanása törte meg olykor, s a köpenyes emberek egyre csak sürgölődtek körülöttem. Néhányan rám mosolyogtak, de legtöbbjük közönyös volt. Én csak egy bátorító pillantást kerestem, de ő nem volt a helyiségben.
Beletelt pár pillanatba, mikor megláttam az ólomüvegen keresztül a megfigyelő-teremben. Épp egy nővel beszélt. Kezében egy csatos táblával hol az ahhoz erősített papírra bökött, hol arra a helyre, ahol a hatalmas székbe béklyózva ültem. Rám nézett, de mintha nem is látott volna.
Hosszan sóhajtva eresztettem magam a fejtámlára, s összeszorítottam szemeim, hogy ne zavarjon annyira a szemembe világító led izzó fehérsége.
Így próbáltam csillapítani hevesen kalapáló szívemet. Nem akartam idegesnek tűnni, pedig az voltam.
A kísérleti patkányok már csak ilyenek nem? Addig minden oké, míg akad út a menekülésre, de ahogy a bilincsek hangtalanul fonódnak rád, s a labirintus bejárata végleg bezárult, rájössz, hogy már túl késő visszakozni, s más út nem járható, csak az, ami előtted terül el.
-Készen állsz?-Bruce hangja áthatolt a belső kétségbeesésen, s mosolya erőt adott ahhoz, hogy átvészeljem a rám váró.. Egész pontosan mit is?
-Fel lehet készülni erre?-nevettem el magam kínomban. Bruce régi jó barátom volt. A szüleim halála után ő volt az egyetlen támaszom, s segített mindenben, amiben tudott. Bejuttatott az egyetemre, s a laborjában voltam gyakornok. Végül pedig meggyőzött, hogy jó eséllyel lehetek én valami áttörő felfedezés első alanya. Csupán a beleegyezésem kell. És a sugár.
-Igaz!-kacagott ő is szelíden, s vállamra helyezte a kezét.-Minden rendben lesz oké?
-Oké!-mosolyodtam el, s sóhajtottam egyet, miközben ő a mellettem lévő masinán nyomkodott valamit, s felszólította a társaságot, hogy hagyják el a helyiséget. Nekem még egy utolsó pillantással erőt adott, majd ő is kiment és hallottam ahogy a tizenkét zár kattan az ajtón.
A gép megmozdult, s az üveg mögül tompán csillanó szempárok pásztáztak engem, de én csak a felettük váltakozó vörös számlálót néztem.
6..5..4..3..2..1..
A gép körülöttem hangos zúgásba kezdett s több tű hatolt a bőröm alá. Furcsa szorító nyomást éreztem, az egész testemben, mintha csak ki akarnék törni önmagamból. Szét akartam szakadni.
Felrobbanni, s darabokra hullani.
A fémes zajba vegyült valami földöntúli, artikulátlan hang. Az én sikolyom volt.
Aztán becsuktam a szemem és csak forróságot éreztem.
Amikor kinyitottam, vörösen izzó acélajtó dűlt a lábam elé, s a rá gördülő kövek mind egybe olvadtak a fémmel. A füst és korom-lepte földön egy tábla szenes maradványainak töredéke hevert, rajta egy kivehetetlen szám, s néhány betű: „árna! BE”
Villanásszerű emlékek bombázták tudatomat.
A kráter melyben álltam, pusztításom nyomait hirdette. És a ropogó tűzben felemésztett, eddig lezárt tárna bejárata nem engedett újabb sugárzáshullámot kitörni.
Én ott álltam a tűzben, s figyeltem, ahogy árnyékszerű alakok lépnek ki a lángok közül, s forróságot húzva maguk után felém közeledtek.
A nevemet hörögve.
„Bianca, te gyilkos!”, „Bianca, te szörnyeteg!”, „Bianca, te pusztító!”.
Hangjuk visszhangzott a fejemben.
BIANCA BIANCA BIANCA.
-NEM!-üvöltöttem, s úgy ültem fel az ágyon, mintha rugó rántott volna fel. Úsztam a verejtékemben, s vörös hajam csapzottan tapadt az arcomra. Az üveg-búrán keresztül láttam a fémtalapzatot, mely tartotta az egész kalitkát. Az üvegen, a padlón és a plafonon egy-egy fekete folt éktelenkedett. Égés nyomok.
-Bianca?-összerezzentem, mikor Steve mellém térdelt. Kezét vállamra tette. Én nem tudtam a szemébe nézni, de magamon éreztem aggodalmas tekintetét. Hát nem az áldozatok sikolyai neveztek meg engem, csupán ő próbált felébreszteni egy végeláthatatlan rémálomból. Ott volt mellettem, mikor semmi nem kötelezte rá. Ott volt mellettem annak ellenére, ami legutolsó találkozásunkkor történt. Amikor legutóbb belépett a börtönömbe.
-Hogy érted el, hogy beengedjenek?-hangom rekedtesen csengett. Felültem, megpróbálva minél távolabb húzódni tőle, de tartotta a kontaktust közöttünk. Nem engedett el.
Magam alá húztam a térdeimet, s átkulcsoltam rajtuk a karomat. Arcomat lehajtva remegtem. Nem akartam látni őt. Nem akartam.
-Megszereztem a kódokat.-hallottam, ahogy nagyot nyelt.-Most ki tudunk jutni! Natasha kiiktatja a kamerákat és..
-És mi?-néztem fel rá könnyes szemekkel.-A levegőben vagyunk Steve, nem köthetünk el egy repülőt, kilőnének mielőtt felszállnánk vele!-nyögtem elfúló hangon.-Veszélyes vagyok! Nem mehetek el innen!-finoman engedtem vissza a homlokom térdeimre.
-Nem nem vagy az!-mondta határozottan, mintha ő is szerette volna elhinni a kijelentést, de tudtam, ebben ő sem lehet biztos.
-Téged is bántottalak!-nem néztem őt, de szinte éreztem, hogy pillantása a karját borító kötésre vándorol, gondolatai pedig visszalapoznak emlékei között arra a napra, mikor először jött ide a 'kirohanásom után.'
Amikor megpróbált megmenteni önmagamtól, de én nem hagytam. Tudtam, hogy vezekelnem kell a bűneimért, s néhány szép szó nem lehet gyógyír a szörnyű tettre.
Sosem akartam fájdalmat okozni neki, de mikor karon ragadott, elszakadt bennem valami. El akartam tépni minden kapcsolatomat a külvilágtól. Meg akartam szűnni. El akartam égni önmagamban.
Minden olyan gyorsan történt. Olyan spontán. S az utolsó, amire emlékszem, az Steve kiáltása volt, miközben kihátrált a burokból. Sírtam, s tudom, kiszakítottam a nyakamban medálként lógó gyűrűt, s utána akartam hajítani, de a nemesfém csillogva olvadt szét izzó tenyeremben. Olyan volt, amilyen én akartam lenni. Megsemmisült. Mint a kapcsolatom.
-Steve..Kérlek menj el!-suttogtam, s legszívesebben újra fejéhez vágtam volna, hogy soha nem akarom látni többé annak ellenére, hogy ezt neki kellene mondania. De sosem tette, s ő sosem fogja megérteni.
-De én..-hangja megrekedt a csendben. Nem tudta mit mondjon.
-Kérlek.-nyögtem, s nem szóltam többé. Ő sem. Lépteit elnyomta a belőlem felszakadó zokogás, de tudtam, látom még őt. Nem ment el örökre. Pedig gyűlölnie kellene.
De Steve Rogers szíve nagyobb, mint bárkié, akit ismertem. És én összetörtem.
Ő nem lépett tovább, de elbúcsúzott anélkül, hogy kimondta volna.
Átadott valaki másnak, hátha képes újra előcsalni belőlem a boldogságot. Azt a boldogságot, amit sosem fogok kiérdemelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése