Zene ficwar 2.0. Őőő....
- Neked senkid sincs. Senkit sem érdekelne, ha meghalnál! - trillázza mosolyogva.
Az utolsó együtt töltött órák emléke fel-fel töri magát a tudatom mélyéről, hiába küzdök ellene. Szédülni kezdek, a lábaim remegve indulnak egy irányba. A tüdőm szinte sípolva nyomorodik össze. Levegőre van szükségem! Sürgősen. A bunkerból kiérve térdre rogyok. Csak a hangját hallom továbbra is: "A te hibád. Hagytál meghalni!" Elvágják a filmszalagot.
- Hagyj már békén! – Friss levegőre van szükségem és egy helyre, ahol nem üldöznek szellemek, akik azt hajtogatják, hogy rossz ember vagyok és megérdemeltem, amit kaptam. Kell egy hely, ahol nincsenek árnyékok, de az elmém ajtaja be van zárva. Hiába tépem a kilincset, nem tudok kijutni, a sötét alakok csak forognak körülöttem, egyre gyorsabban és gyorsabban, a hajamba kapnak, sikítanak, nevetnek és nem hagyják, hogy meneküljek. Nincs egy hely se ahol biztonságban lehetnék, már megint nem jön senki, aki segítene, hiába kiabálok. Senkit nem érdekel, senkinek nem számítok…
~...~
A kávés bögrém csattan a padlón. Nem törődve a szilánkokkal rohanok, ahogy csak bírok, de félek késő lesz. A folyosón Dean szintén így tesz és kettesével szedve a lépcsőfokokat érünk ki a bejárat elé. Életemben nem hallottam még ilyen horrorfilmbe illő, kétségbeesett sikítást. Az, hogy ez Jen száját hagyta el, még inkább megrémiszt. A földön találunk rá, összekuporodva. Az felsője darabokra szaggatva, sír és remeg egész testében, pedig senki sincs vele, mégis úgy tűnik, hogy küzd valakivel, akihez minden kezébe akadó fűszálat próbál hozzávágni.
- Jen... - lépek hozzá közelebb, szemeiből kihunyt az élet. Körbe-körbe rohangál és hesseget valamit a kezével, mint egy őrült, míg el nem kapom és le nem fogom azelőtt, hogy saját magában kárt tenne. Nem merem túl erősen szorítani, így viszont miközben vérfagyasztóan sikít nekem esik. Üt, rúg, karmol és harapna is, ha nem fognám le. – Hé higgadj le – szólok rá határozottan, mire hatalmasat taszít rajtam, amitől kibillenek az egyensúlyomból és az sárba zuhanok, ő pedig az ajtóba húzódik, leül a földre a fülére tapasztja a kezeit és hintáztatja magát, de legalább már nem dobálózik és kiabál. Csak sír, csendesen és reszket, mintha fázna. El se bírom képzelni, hogy mi baja lehet csak nézem hosszan, ahogy az ajtóban állók is, míg el nem kezdi a saját bőrét karmolni. Nem hagyhatom,, hogy magát bántsa, így letérdelek elé és lefogom a kezeit, mire újra felsikít és vergődni kezd, beverve a fejét a falba. – Jen elég, mi a fene ütött beléd? - kiáltok rá, de mintha meg se hallaná.
- Segítséget kell hívjunk – sziszegi Dean a hátam mögül, majd tárcsázni kezd, Jen pedig hirtelen ismét leáll. hullaként fekszik a karomban, miközben ringatom, csak mered az égre és nem mozdul, nem szólal meg, nem csinál semmit, míg meg nem próbálom kisöpörni az arcába ragadt hajtincseket a szeméből. Akkor felpattan és elrohan, nekem pedig a szívem szakad bele, hogy így kell látnom. Mintha elment volna az esze. Rowena lép a szobába, Jen felkapja a fejét és rettegve néz rá.
- Ne – csóválja meg hevesen a fejét, mikor közelebb lép hozzá. Elé guggol, de még meg se érinti, mikor nekiesik, mintha meg akarná magát védeni, de nem megy semmire. Gyenge, mint a harmat, az anyja valamit mormol, amitől fél percen belül elernyed.
- Hé, hová viszed? – kiáltok utána, mikor elsétál vele, Dean pedig a vállamra rakja a tenyerét.
- Valami nem stimmel vele – suttogja megtörten, mire felhorkantok.
- Na nem mondod, fel se tűnt - sziszegem, miközben a utána megyek.
- Megbolondult – zokogja Rowena, de még a feltételezés is rossz viccnek tűnik, akkor is, ha alig pár perce tényleg úgy viselkedett, mintha elment volna a józan esze. Mire utolérjük őket, már kocsiba tette.
~...~
A cellám hideg és nyirkos. Rachel megállás nélkül köhög, engem pedig elönt a düh. A rohadt életbe! Utáltam ebben a korban élni. Régen tiszteltek, sőt bálványoztak az erőink végett. Erre jön valami féreg, aki ellenünk fordította a világot és tömeghisztéria alakult ki.
- Mondtam, hogy ne jöjjünk Salembe! - Dönti barátnőm ernyedten hátra a fejét. Igaza volt, de ezt nem mondhatom meg neki.
- Szükségük volt ránk! Különben mindenkit kivégeztek volna - válaszolom.
- Így minket fognak. Ügyes vagy Jen - forgatja meg a szemeit, én pedig elvigyorodom.
- Ne aggódj. Kijutunk innen.
Két napja történt. Rachel megkeresett, hogy segítsek neki. Valaki üldözte. Valaki a régmúltból. Szellemekről magyarázott és láttam szemében a rettegést. Nem hittem neki. Fontosabb volt minden, mint az ő elmebajával foglalkozni.
Később kiderült, hogy Abigail szelleme üldözi. Samuel Parris tiszteletes lány, még abból az időből, mikor boszorkányüldözését máglya halálra ítéltek minket. Abigail nem úszta meg, mi viszont sikeresen megmenekültünk, mikor a perek véget értek. A lány minket hibáztatott az egészért. Mielőtt mi megjelentünk volna a városban, senki nem gyanakodott rá.
Rachel meghalt. Ez pedig az én lelkemen szárad. Én tettem ezt vele. Ő nem akart Salembe menni pár száz éve, ő segítséget kért tőlem két napja. Én viszont önző módon elhajtottam. Mindenütt vér. Ezt kaptam az önzőségemért cserébe.
~...~
Ott ültem mellette, míg az anyja valami főzetet kevergetett. Féltem, hogy elveszítem. Semmire nem reagált, csak sírt, könnyek nélkül. Sebek tarkították a bőrét, akár a szívemet, amiért ilyen állapotban kellett lássam.
- Mondj valamit Jen... - fogtam két tenyerem közé picike kezét.
- Nem érzékel téged Winchester - csóválta Rowena a fejét. - Benn ragadt a saját tudatában. Valami olyan hatás érhette, amit képtelen volt feldolgozni.
Nem törődtem a banya szövegelésével, csak halkan kérleltem.
- Beszélj hozzám. Mondd el mi bánt. Itt maradok melletted. - Egy pillanatra, mintha megrebbent volna a szemhéja. Feszülten figyeltem minden rezdülését.
- Mesélj.
Fájdalmas hullám söpört végig a mindig csintalanul mosolygó arcán. Aztán megtörtént. Kinyitotta a szemeit és üres tekintettel a messzibe révedve, kiszáradt, fájó torokkal ennyit mondott:
- Én tettem. Én ölettem meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése