Na itt van tőlem egy pár mondatos valami. Pontosabban: 365 szó, aminek semmi értelme, mégis van. Jen zavaros gondolatai Sam iránt táplált érzelmeiről... Megérte bepötyögni, vagy menjen a kukába?
Fagyos, téli éjjelen settenkedve úszó hófehér vattacukor felhő. Ez vagy nekem. Egy csodálatos természeti jelenség, mégis félelmetes. Elveszed a látásom, közben teljesen új világokba vezetsz. Mihez kezdek, ha egyszer eltévedek?
“Ott leszek neked én.” Közlöd egyszerűen. Négy kicsinyke szó, mely megrémít. Csontjaim félelemtől koccannak össze, míg te károgva folytatod, mint téli varjú, száraz jegenyén. Még nem tudom hová vezet az út, egy biztos: veled maradok.
A kérdés, hogy ki vagy te egyáltalán? Egy ember, ki a mélybe ránt? Egy lélektelen lélek, ki véremben a méreg. Talán. Esetleg a végzet? Vagy csak egy állomás életem zavaros síkján. Honnan tudhatnám?
Mellettem leszel jóban, rosszban? Mikor az utolsó aprócska szörnyeteg is kihalt és nincs már a szükség, mely összetart? Elmúlnak a veszélyes idők és nem marad más csak mi.
Nem sürgetlek. Nincs miért. Élvezem a vakságot és minden vele járó előnyt. A hallásom kiélesedik, a szaglásom páratlan. Egyet kérek, mint ígérted, ne hagyd, hogy az út végén egy árokban rohadva találjak magamra holtan.
Nem szeretném látni, ahogy a mély gödör alján, alattam kiszáradt fűcsomókkal, mereven fekszem és nem marad más, csak szememben az az utolsó könnycsepp. Az utolsó, melyet érted ejtettem. Esküdj, hogy nem hagysz magamra!
Szíved fölé helyezett kézzel, hosszú ujjaiddal a flannel anyagán, tégy fogadalmat. Mindegy mire. Úgyis elhiszem. Hiszek benned, magamban. Úgy, mint mikor elhitetted velem, hogy én is lehetek olyan, mint te.
Lehetek hős. Egy egyszerű ember, aki ma különlegesnek érezte magát. Egy megfeketedett, törött ezüst kés, mit a föld mélyéből ásott elő az arra járó kutya. Az a kóbor eb, kit véletlen vonzott oda a maradék hús illata.
Remegő lábakkal lépkedek előre mégis. Ott állsz valahol a sűrű fehérség kellős közepén. Rám vársz. Közelebb érek és megfogom a kezed. Már látok. Igaz, csak téged, de többé már nem félek.
Hagyom, hogy vezess. Légy a világító torony, mi érzelmekkel be ragyogva mutatja az utat. Jöhetnek lények, emberek, évek! Nekünk egyik sem árthat, hiába ugat. Rád bízom magam.
A végén pedig, mikor már nem marad semmi. Véget ér a világ, a harc és minden amit eddig ismertünk. Legalább együtt leszünk. Csak te meg én. A jing és jang, a fekete és a fehér, a boszorkány és a vadász, mint ködbe búrkolódzó varjú a száraz jegenyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése