Ez meg ilyen lett. Bocsánat. Mára elég volt.
Az autó zúgása, a rádióból szűrődő halk zaj, minden ami hangot ad, idegesít. Lábamon dobolva vezetem le a feszültséget, amit egy furcsa érzés okoz. Az egész egy telefonnal kezdődött. Jobban mondva inkább még régebbre kell visszanyúlni. Akkor, mikor azaz átkozott Arthur Ketch tönkretett mindent.
Az utolsó találkozásunk örök nyomot hagyott. A bunkerben összezárva, egyetlen lelketlen mozdulattal vette el a jövőt. A közös jövőnket. Jen sikítva küzdött, de nem tehetett ellene semmit. Az egyetemes rezzenéstelen arccal, már-már horror filmbe illő mozdulatsorral, mészárosokat megszégyenítve, egyetlen tőrrel vetett véget mindennek. A lány hiába kapálódzott, védekezett reménytelenül. Befejezte, amit elkezdett.
Azóta sok idő eltelt. Jenről viszont senki nem hallott. Néha láttam álmaimban, ahogy beszél hozzám és azt suttogja sajnálja. Éjjelről, éjjelre bocsánatot kért, amiért gyenge volt. Dühösen, csalódottan, megtörten kérleltem, hogy jöjjön haza, nem tette.
Pár órája épp a kanapén terveztem ájulásig leinni magam, követve Dean régi példáját, mikor megcsörrent a telefon. Az a készülék, aminek számát csak egyetlen ember tudta. Üres üvegeken keresztül vetődtem a régi tölgyfa asztalra, mint egy eszét vesztett ragadozó aki kiéhezve szemtől - szemben találja magát egy egérkével.
A hívó neve ott villogott a kijelzőn, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. Torok köszörülve szóltam bele.
- Jen… - A vonal túlsó végén fájdalmas zokogás hangzott fel. A szívem elszorult, ahogy magam elé képzeltem apró alakját. Elhaló hangon kezdett bele az érthetetlen motyogásba.
- Annyira sajnálom. Az én hibám. Sajnálom. Ne aggódj, visszaszerzem. Vége lesz. Mindent rendbe hozok. - Azzal kinyomta. A vérnyomásom az egekbe szökött, némán kiálltottam Dean után, aki a konyha ajtóban támaszkodva kivárta a hívás végét. Egyetlen szót sem szólva, kezében a kocsikulccsal az ajtó felé indult. Megrökönyödve követtem. Csak az autóban jöttem rá, hogy lenyomozta a GPS jelet, így tudja hová kell menjünk.
- Sammy - bökött oldalba Dean. Megdörzsöltem az arcomat és nagy levegőt véve kiszálltam. Hagytam, hogy leparkoljon, de nem vártam meg.
Nehéz léptekkel vonszoltam magam a mocskos hotel ajtaja felé. Rossz előérzetem támadt, ahogy kezem a kilincsre helyeztem. Elmormoltam egy gyors imát, de ami benn fogadott, arra sajnos nincs bűn bocsánat.
A kép lassan jutott el a tudatomig. Minden lelassult körülöttem. Érzékeltem a bevetetlen, vízkőtől szürke ágyat. Az ablakban kiszáradva kókadozó növényt, minek cserepe egy pontban hiányos volt. Az asztalon sorakozó bűbájokhoz szükséges szereket. A félig kicipzározott bőröndöt és a vizes törülközőt, ami a radiátorra dobva száradt. A falról pergő festéket, a fürdőszobából áradó orrfacsaró poshadt szagot. A legéleseben mégis az ő arca rajzolódott ki. Az arc, ami annyira hiányzott, ami most elkékülve, kissé felpuffadva nézett rám üveges tekintettel a csillár egyik ágáról lógva.
Nyaka körül szorosan egy hófehér anyagból készült pólya. Lábai mezítelen, sarkára húzott farmerral. Derekán a zöld kockás ingem, amit első éjszaka lopott el, miszerint neki jobban áll. Alatta pedig az ütött-kopott faszék, ami felborulva jelképezte a világom.
Ott lógott felakasztva, akár egy régi kabát. A bőrkabát, ami elszakadt, de képtelen kidobni az ember, annyira a szívéhez nőtt. Lógott a levegőben, mint a kimondatlan mondatok és kérdések. Egy túl kevésszer mondott “szeretlek”. Vagy, mint a jövőm, amit Arthur Ketchnek köszönhetően én is a fogasra akaszthattam, életem szerelme és a meggyilkolt, soha meg nem született gyermekem nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése