2018. január 18., csütörtök

Break Up In A Small Town

Zene ficwar 1.0. Neked lehet más az elképzelésed, de a hangulat... nekem így jött le. 


"Megérkeztünk." Csendül mellettem Dean hangja. Belül jeges félelemmel vegyes izgalom kerített hatalmába. Újra láthatom! Ha csak egy pillanatig is, de a késztetést képtelen vagyok legyűrni, hogy tudjam: jól van. 
- Öcsi, menj. Itt kell lennie - köhintett, én pedig egy biccentés kíséretében kiszálltam az Impalából. - A huszonkettesben leszek - szólt még utánam, de már nem fordultam hátra. Csak a neon színben pompázó éjszakai bár neve lebegett a szemem előtt. 

Pár éve kezdődött. Épp egy kopogó szellemet kajtattunk, mikor megismertem. Beléptem a bárba, oldalamon Deannel. Csak egyetlen italról volt szó. Addig a pillanatig, míg meg nem láttam. Sötét haja összefonva, pár tincs a szemébe hullott. Szája széles mosolyra húzódott, ahogy közelebb léptünk. Két sörből egyre több kör lett, mi pedig csak beszéltünk és beszéltünk... Azóta is fülemben cseng a hangja, ahogy kihívóan rám emeli kemény tekintetét és ördögi táncba hívja a szívem. "Rendben van okostojás. Fogadjunk!" Végül a testvérem unta meg hamarabb az éjszakázást. Én ott maradtam és biliárd versenybe kezdtünk. Egy az egy ellen. Ott, abban a pillanatban, tudtam, hogy ez most más. Az sem érdekelt, hogy kikaptam. 

A füstös helyen minden ugyanolyan maradt. Szememmel alakját kerestem, de mikor ráleltem képtelen voltam megmozdulni. Változatlanul a pult mögött serénykedett, engem pedig elkapott a pánik. Mit mondjak neki? Mit mondhatnék? 
Akkor és ott tisztáztam vele, hogy ez nem lehet hosszútávú. Mégis maradtam. Mellette ébredtem és vele feküdtem. Minden percünket együtt töltve élveztem az egyszerű életet, ami nem adatott meg. Ez az utóbbi időben sem változott semmit. Ott volt velem minden éjjel az álmaimban. Átölelt és csak suttogott. Reggel a hideg párnát öleltem, ami visszarántott a valóságba. Nincs itt. Elhagytam.

Egy apró mozdulatot téve felé megindultam volna. Ha! Egy férfi lépett elé. Rámosolygott. Pont úgy, mint rám. Pont mint akkor. Szeme csillogása veszített fényéből, engem mégis elvarázsolt. A megtört tekintete apró szilánkokból éledt újjá. Én tettem ezt vele. Valamit beszéltek, engem pedig egyre inkább dühített, hogy nem hallom a hangját. Mikor a férfihoz hajolva megcsókolta a pult felett, végérvényes lett. Elveszítettem. 

  

Köszönni szeretnék. Elmondani, hogy hiányzott. Nem múlik a mellkasom szorongató fájdalom. Nélküle nem megy. Képtelen vagyok így élni tovább. Helyette inkább megfordulok és az utcára lépek. Az őszi hűvös levegő átjárja mindenem. Sétálok és sétálok. Jár az agyam.
Az egész világot hibáztattam, amiért nem lehet velem. A szörnyeket, hiszen az ő hibájuk! A démonokat, ők vették el tőlem a normális életet! Az istenverte angyalokat, amiért nem tettek semmit! Tönkrement az egész. Így kellett lennie? Egy törött tükör vagyok, aki csak balszerencsét hoz. Muszáj elmennem, hogy ő tovább tudjon lépni. Ő! Már megint ő. Jen... ha tudnád, hogy te vagy a mindenem. Ha elmondhatnám, hogy azért ölöm a lényeket, hogy neked egy biztonságosabb világot teremtsek. 

A huszonkettes motel szoba előtt állok meg. Mély levegőt véve zárom el minden gondolatom. Az Impala fényezésén megcsillan a hold. A szobában dübörög valami régi Metallica lemez. Ott vár az életem. Koszos ágyak, törülközők. Gyors éttermi kaják és dobozos sörök. Remélem még találkozunk. Addig pedig ne feledd, nélküled lélegzem de nem élek. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése