2018. január 30., kedd

A Dursley átok







Dudley Durlsey-t rég nem lepték már meg a bagolypostával érkező levelek. Sőt, mióta kislánya, Olivia a Roxfort padjait koptatta, szinte várta, mikor bukkan fel újra az ablakban az a fekete kuvik, amit a kislány születésnapjára kapott Harry-től. Pontosan az a csapzott tollú,kis szárnyas, aki most is szemrehányóan kopácsol csőrével a konyhaablakon. Dudley gyors léptekkel szeli át az előszobát, s mosollyal ajkain ereszti be a szárnyát tárogató jószágot, aki az asztalra telepszik.
-Szia Monty.-motyogja, miközben a szekrényhez fordul és előkap néhány szem bagolycsemegét, s az állat elé tartkja a markát. Monty ráérősen csipegetni kezd, közben Dudley szabad kezével azon ügyeskedik, hogy le eszkábálja a lábára erősített kis csomagot. A madár elégedetten huhog egyet, majd az utolsó szemet gazdája apjának kezében hagyva kirepül a nyitott ablakon. A férfi hosszasan bámul a madár után egészen addig, míg az el nem tűnik a  szeme elől. Nyilván kihasználja a közeledő sötétedést, hogy fogjon magának valamit. Például egy lelket? Vagy érzéseket? 
Dudley megrázza a fejét, igyekezve ezzel távozásra bírni a zavaró gondolatot, mely az utóbbi időben egyre többször tört felszínre benne, ha Monty épp éjszakai lesre indult. Ismét hálát ad a Mindenhatónak, hogy sikerült lebeszélnie Oliviát arról, hogy a Dementor nevet adja az állatnak. Valahogy Dudley-nak nem igazán kötődnek jó emlékei az egészhez. Jobban mondva a névhez tartozó –számára láthatatlan- alakokhoz, melyek egyszer megkísérelték megölni őt és Harry-t. Így szó sem lehetett arról, hogy a madár valami olyasmiről kapja a nevét, mely édesapjában ilyen keserű emlékeket ébreszt, bár Dudley-nak fogalma sem volt róla, hogy a Dementortól hogy jutottak el a Monty-ig. De nem is ez volt a lényeg.
A férfi keserű mosolyt ereszt meg,  s a konyhapultnak dőlve bámulja a régi, megsárgult, bekeretezett fotót a falon. Figyeli régi önmagát, és szüleit. Néhány dologban jobban hasonlít rájuk, mint valaha is gondolta volna, de mindig is örült annak, hogy a lényeges vonások valahogy nem maradtak meg benne. Pontosan ezért teszi fel magának annyiszor a kérdést, hogy valyon Petunia és Vernon büszkék lennének-e rá, hogy megházasodott és arra, hogy van egy gyönyörű unokájuk, aki boszorkány lesz? Minden bizonnyal csak a mondat utolsó taktusa ütné meg a fülüket, s erre olyan heves undorral és útálattal reagálnának, mintha csak bűn lett volna egy ilyen ’varázsló fajzatra’ örökíteni a nevet.
Dudley elméjét lassan, fokozatosan hálózzák be az emlékek, s mintha csak egy könyv lapjait nézegetné, megelevenednek előtte azok a tettek és gondolatok, melyekre húsz év távlatából visszatekintve egyáltalán nem büszke. Kegyetlen és aljas dolgokat művelt unokatestvérével, s ezt ő is nagyon jól tudja, nem foghatja csupán a neveltetésre. Nem.  A legtöbb durva ’vicc’ és ’csíny’ az ő ötlete volt és akármennyire is igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy a Harry és közte már oly rég elásott csatabárd nem kerül újra felszínre, minden amt fiatalkorában művelt örökre megmarad és nem tehető semmissé.
Amikor a férfi megfordul, hogy  vissza helyezze a dobozba a kezében hagyott  bagolycsemegét, mely  mint eddig is rendszerint Monty hátrahagyott alamizsnájának számított, a hirtelen mozdulattal meglöki könyökével a kuvik által hozott csomagot, s az tompán puffan a járólapon.  Ahogy Dudley felveszi a megsárgult pergamennel beborított dobozkát, némán megjegyzi magának, hogy egyre jobban tisztelje a baglyokat azokért a tetemes súlyokért, amit képesek nap mint nap szállítani a világ egyik pontjáról a másikig.
Gondos lassaúsággal szabadul meg  a zöld tintával címzett papírtól s a kis fémdobozt felnyitva  egy bőrerszényt, egy doboz varázsvilág-beli édességet és egy levelet talál benne. Legelőször az utóbbit veszi magához, hogy elolvassa a rövidke gyöngybetűkkel írt sorokat, melyben Olivia taglalja neki, hogy mennyire gyűlöli a sötét varázslatok kivédése órákat, ugyanakkor az átváltozástanon nyújtott kitűnő eredményeiért folyamatosan újabb és újabb pontokkal gazdagítja a házat, ahová beosztotta a beszélő süveg.
-Az okos ház.-motyogja maga elé, mert mint máskor, most sem jut eszébe az eredeti név. Pedig Olivia már jó néhányszor megírta és a karácsonyi szünetben ki is oktatta a nőről elnevezett ház teljes történetéről.
Dudley most is megnyugszik, hogy a levélben egy apró bekezdés sem utal arra, hogy Olivia érdeklődne a seprűn lovaglós,labda elkapós sport után. Mi is a neve? Kviblics? Nem. Kvibbics? Nem nem egészen. Kviddics igen ez az Kviddics!  Nem igazán repesne az örömtől, hogy egyszer csak arról értesülne egy levélben, hogy a lánya tíz emelet magasból zuhant le egy seprű hátáról, mert eltalálta egy gurkó. Szerencsére ebben a sportban inkább csak Harry jeleskedett.
Ahogy félrerakja a pergamenlapot, a pultra, hogy majd később válaszlevelet küldhessen gyermekének, gondolatai ismét unokatestvére felé terelődnek, s újra felszínre törnek azok a goromba és trágár megnyilvánulások a gyerekkorukból és tinédzseréveik legjavából, amelyekre emlékezvén az egyetlen Dursley gyermek menten elásná magát szégyenében.
Kezei a kis bőrerszény zsinórjával játszadoznak, miközben emlékei visszarepítik őt azokra az utolsó együtt töltött napokra, mikor felfogta milyen bajban vannak és valójában mekkora teher és fájdalom nehezedett Harry vállára egy idióta sebhely miatt, melyet átokként viselt magán egész addigi életében. Amikor felfogta, mekkora veszélyben forog az élete és szeretett volna minden kimondatlan bocsánatkérést egyetlen kézfogásba sűríteni, miután apja kirohant a házból, hogy a bőröndjeiket a kocsiba pakolja. Mielőtt a két varázsló elfuvarozta volna őket egy védett helyre. Akkor döbbent rá, hogy Harry nem érdemelte ki mindazt, ahogy bántak vele mert emellett is csak szenvedés volt minden perc, amit valaha megélt. Az ő bánásmódjuk pedig csak hab volt a tortán.
A zsinór kihúzódik a bőrdarabra szúrt lyukakból, s kisebb-nagyobb érmék gurulnak szerte a márványpulton. Apró mosoly fut át a férfi arcán, amikor a knútok és galleonok garmadában megtalálja a kis papírdarabot, amin szintén Olivia taglalja, hogy melyik érme mennyit ér, és hogy a baglyok kis erszényébe mely darabokat kell helyezni mikor majd megjelennek a Reggeli Prófétával, hiszen ezt a családfő ennyi idő távlatából sem tudta pontosan észben tartani. Hiába múlt el a veszély és a kimondhatatlan nevű varázsló, mely fenyegette a 9és ¾.-vágányon túli világot, már régen halott, Dudley szeretett volna tisztában lenni a varázsvilág-beli tényekkel és hírekkel. Bár azok a mozgó képek még mai napig a frászt hozzák rá.
Gyorsan összekaparja a pénzérméket és ahogy felhelyezi a konyhaszekrény egyik polcára, lopva a lépcső alatti gardróbra sandít, s szomorkás mosoly terül el az arcán.
Ott lapul az első újság tizenkilenc évvel ez előttről. Az újság, amit a pályaudvaron vásárolt Oliviának, hogy a Roxfort expressen majd legyen mivel mulatnia az idejét. Emlékeiben tisztán élnek a képek, mennyire idegenkedett a közegtől és mennyire bátortalan volt mindannak ellenére, hogy felesége –aki szintén csak egy normális ember volt- s lánya is mennyire izgatottan várták az indulást. Dudleyban már nem keltett sem undort, sem félelmet a hely s valahol örült is, hogy Olivia nem egy Smeltingshez hasonló sznob magániskolába jár majd, csupán furcsa volt neki az egész helyzet.  Aztán, mikor elbúcsúztak a szőke leányzótól és feleségét szorosan magához húzva figyelték, melyik fülkében talál magának helyet , Dudley szeme megakadt egy ismerős alakon a közelükben.
Harry volt az, aki épp útjára engedte a fiát az induláshoz készülődő vonat felé, majd feleségéhez fordulva ölelésébe vonta a vörös hajú nőt, s annak ölében tartott kislányt. Boldognak tűnt, s szemmel láhatóan nem is zavarta a tény, hogy mindenki megbámulja őket. Csak a családja foglalkoztatta, s mosolyogva figyelte a fiút, aki eltűnt a becsukódó ajtó mögött. Amikor a vonat hangos sípszót hallatott s a kerekek nagy kattogással uralmuk alá hajtották a síneket, Dudley még mindig a Potter-családot figyelte. Kifejezetten örült annak, hogy  az egykor  kis törékeny gyermeknek, akit ő és szülei annyi évig nyúztak és bántottak végül sikerült egy helyet találnia magának a világban, ahol boldog lehet és szeretetben élhet, ha már ezt gyermekkorában senkitől sem kaphatta meg.  A férfi sokszor hallotta már a „Kis túlélő” kifejezést, mellyel unokatestvérét illették, s ahogy utoljára végig futtatta tekintetét a szemüveges alakon, számára új értelmet nyert a kifejezés. Nevetnie kellett a gondolaton, s ahogy feleségével karöltve igyekeztek a pályaudvar kijáratához, alig hallhatóan maga elé motyogta a következőket.
-Végül is majd’ tizenhét éven át velünk volt. És túlélte a Dursley-átkot. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése