Na hát akkor 3/1 random. Én is szeretlek.
Mindent
elborít a fekete árnyék. Felemészt. Nincs semmi.
Csak az éjsötét valóság, mely kábult elegyet alkot azzal a pusztító némasággal, ami fogalmam sincs mióta szegődött társamnak. Minden olyan kettős. Vagyis inkább csak én vagyok az.
Mert félek attól, ami van. De meg is nyugtat. Mert ami most van. Nekem már csak az maradt.
Elzsibbadtak a karjaim.Ökölbe szorítom kezeim. Hátha segít valamit. De semmi.
Talán ha nem lennének azok a szíjjak. Talán nem lenne semmi. Nem lenne ő sem.
Néha, mikor elmegy és lekapcsolódik a villany, amikor hagyja, hogy mint gyermekét óvó anyuka, lágyan körülöleljen a sötétség, szeretem azt hinni, még érdekli.
Hogy a szemében nem csak az élvezet szikrája csillan meg, mikor felsikítok.
Szeretném ezt hinni, de minden amit tesz ellentmond annak, amiben én reménykedem.
Vagyis amiben reménykedtem.
Nem tudom pontosan mikor hagytam fel vele.
Talán mikor megígérte, hogy holnap minden véget ér.
Bár minden egyes nap ezt mondta. Legalábbis azt hiszem, hogy a kínzások és a feltörekvő sötétség között mindig eltelt egy nap. Vagy csak magányomban éreztem oly hosszú időnek a megnyugvás ’boldog’ gondatlanságát?
Az időt, mikor alábbhagyott a gyötrelem. Mikor megalvadt a vér. Mikor megszűnt az idő jelentősége és csak lebegtem a semmiben. Egyé váltam vele.
„Holnap vége lesz! Ígérem.” Mindig ezt mondta. De tegnap..
Tegnap, mint oly sokszor előtte, először nem búcsúzott csókkal.
Először nem enyhítette szenvedésem puha ajkainak pillanatnyi érintése.
Az az érzelemmentes semmiség, mely számomra gyógyír volt, attól, aki megsebzett.
Tegnap más volt, és tudom, ma vége van. Ma vége lesz.
És nem félek többé. Hisz értelmetlen.
Talán a halál megnyugvást hozhat.
A szenvedés vége. Felszabadulás.
S mindannak ellenére, hogy eltökéltem magamban, mégis összerezzenek a lépések zajára.
Ott vannak kint, s a némaságban mint gellert kapott golyók, cikázva vernek visszhangot a kivilágított folyosókon.
Én pedig még néhány másodpercig élvezem a sötétséget.
Aztán nyílik az ajtó. Halk nyikorgás kúszik végig a falakon, s mintha maga után húzná a hideget. Megtépázott, szakadt ruháim alatt érzem, ahogy libabőrös lesz a testem.
Felkapcsolja a villanyt, amikor belép. A hirtelen jött világosság zavarja a szemem, s pislogok néhányat, hogy a vadul táncoló színes foltok eltűnjenek.
Homályos körvonalú alak kerül látókörömbe, s ahogy tisztul a kép, már ki tudom venni a feketére váltó szemeit, s a szája sarkában megbúvó mosolyt.
Nem szól, csak végigsimít bordó ingének nem létező ráncain.
Ezúttal nekem sincs erőm.
Nincs erőm elbúcsúzni.
Csak meredek magam elé, ahogy az éles kést a bőrömbe mártja, s alkaromon éktelenkedő hosszú vágásból patakban folyik az éltető vérem.
Már őt sem figyelem, ahogy körbesétál az asztalon, s újabb sebet ejt a még épp karomon, aztán csak bámul. Csenden. Mintha őrizne. Mintha elmenekülhetnék.
Nekem pedig zúg a fejem. Nem a vérhiánytól. Talán nem, csak azok a cikázó gondolatok, amik nem hagynak nyugodni.
Csak, hogy az egész az én hibám volt, mert hagytam idáig fajulni.
Hogy az én lelkemen szárad sokak halála. Az ártatlanoké.
És Sam-é.
Castiel-é.
Crowley-é.
És most én lettem a megunt játék. A félredobott plüssmackó, melyet vandál módon, szép komótosan tett tönkre az a kisgyerek, aki annak idején mindennél jobban szerette.
Csak arra gondolok, ki lesz majd a következő, ha én már nem leszek.
Hogy Dean Winchester belső démona képes lesz-e még valaha úgy szeretni egy lányt, mint ahogy engem.
Képes lesz-e azért szeretni, hogy aztán az életét vegye?
Finom érintés zökkent ki mélázásomból. És egyre összeomló tudatomnak szüksége van néhány másodpercre.
Néhány másodpercre, hogy felfogja, Dean egy könnycseppet töröl le az arcomról.
Már közelebb jött, de nem látom őt igazán.
Nehezednek a szemhéjaim, s tudom, ha lecsukom őket, többé nem ébredek fel.
Mert már nincs miért felébrednem.
Motyogássá halkuló szavak törik át az utolsó falat, mely előtt lebegek az élet és halál peremén.
Ugyanazok a szavak, melyek megtöltötték gondolataimat az elmúlt órákban.
Azok a szavak, melyekkel ő elbúcsúzott régi játékától.
-A halál megnyugvást hozhat. A szenvedés vége. Felszabadulás.
Csak az éjsötét valóság, mely kábult elegyet alkot azzal a pusztító némasággal, ami fogalmam sincs mióta szegődött társamnak. Minden olyan kettős. Vagyis inkább csak én vagyok az.
Mert félek attól, ami van. De meg is nyugtat. Mert ami most van. Nekem már csak az maradt.
Elzsibbadtak a karjaim.Ökölbe szorítom kezeim. Hátha segít valamit. De semmi.
Talán ha nem lennének azok a szíjjak. Talán nem lenne semmi. Nem lenne ő sem.
Néha, mikor elmegy és lekapcsolódik a villany, amikor hagyja, hogy mint gyermekét óvó anyuka, lágyan körülöleljen a sötétség, szeretem azt hinni, még érdekli.
Hogy a szemében nem csak az élvezet szikrája csillan meg, mikor felsikítok.
Szeretném ezt hinni, de minden amit tesz ellentmond annak, amiben én reménykedem.
Vagyis amiben reménykedtem.
Nem tudom pontosan mikor hagytam fel vele.
Talán mikor megígérte, hogy holnap minden véget ér.
Bár minden egyes nap ezt mondta. Legalábbis azt hiszem, hogy a kínzások és a feltörekvő sötétség között mindig eltelt egy nap. Vagy csak magányomban éreztem oly hosszú időnek a megnyugvás ’boldog’ gondatlanságát?
Az időt, mikor alábbhagyott a gyötrelem. Mikor megalvadt a vér. Mikor megszűnt az idő jelentősége és csak lebegtem a semmiben. Egyé váltam vele.
„Holnap vége lesz! Ígérem.” Mindig ezt mondta. De tegnap..
Tegnap, mint oly sokszor előtte, először nem búcsúzott csókkal.
Először nem enyhítette szenvedésem puha ajkainak pillanatnyi érintése.
Az az érzelemmentes semmiség, mely számomra gyógyír volt, attól, aki megsebzett.
Tegnap más volt, és tudom, ma vége van. Ma vége lesz.
És nem félek többé. Hisz értelmetlen.
Talán a halál megnyugvást hozhat.
A szenvedés vége. Felszabadulás.
S mindannak ellenére, hogy eltökéltem magamban, mégis összerezzenek a lépések zajára.
Ott vannak kint, s a némaságban mint gellert kapott golyók, cikázva vernek visszhangot a kivilágított folyosókon.
Én pedig még néhány másodpercig élvezem a sötétséget.
Aztán nyílik az ajtó. Halk nyikorgás kúszik végig a falakon, s mintha maga után húzná a hideget. Megtépázott, szakadt ruháim alatt érzem, ahogy libabőrös lesz a testem.
Felkapcsolja a villanyt, amikor belép. A hirtelen jött világosság zavarja a szemem, s pislogok néhányat, hogy a vadul táncoló színes foltok eltűnjenek.
Homályos körvonalú alak kerül látókörömbe, s ahogy tisztul a kép, már ki tudom venni a feketére váltó szemeit, s a szája sarkában megbúvó mosolyt.
Nem szól, csak végigsimít bordó ingének nem létező ráncain.
Ezúttal nekem sincs erőm.
Nincs erőm elbúcsúzni.
Csak meredek magam elé, ahogy az éles kést a bőrömbe mártja, s alkaromon éktelenkedő hosszú vágásból patakban folyik az éltető vérem.
Már őt sem figyelem, ahogy körbesétál az asztalon, s újabb sebet ejt a még épp karomon, aztán csak bámul. Csenden. Mintha őrizne. Mintha elmenekülhetnék.
Nekem pedig zúg a fejem. Nem a vérhiánytól. Talán nem, csak azok a cikázó gondolatok, amik nem hagynak nyugodni.
Csak, hogy az egész az én hibám volt, mert hagytam idáig fajulni.
Hogy az én lelkemen szárad sokak halála. Az ártatlanoké.
És Sam-é.
Castiel-é.
Crowley-é.
És most én lettem a megunt játék. A félredobott plüssmackó, melyet vandál módon, szép komótosan tett tönkre az a kisgyerek, aki annak idején mindennél jobban szerette.
Csak arra gondolok, ki lesz majd a következő, ha én már nem leszek.
Hogy Dean Winchester belső démona képes lesz-e még valaha úgy szeretni egy lányt, mint ahogy engem.
Képes lesz-e azért szeretni, hogy aztán az életét vegye?
Finom érintés zökkent ki mélázásomból. És egyre összeomló tudatomnak szüksége van néhány másodpercre.
Néhány másodpercre, hogy felfogja, Dean egy könnycseppet töröl le az arcomról.
Már közelebb jött, de nem látom őt igazán.
Nehezednek a szemhéjaim, s tudom, ha lecsukom őket, többé nem ébredek fel.
Mert már nincs miért felébrednem.
Motyogássá halkuló szavak törik át az utolsó falat, mely előtt lebegek az élet és halál peremén.
Ugyanazok a szavak, melyek megtöltötték gondolataimat az elmúlt órákban.
Azok a szavak, melyekkel ő elbúcsúzott régi játékától.
-A halál megnyugvást hozhat. A szenvedés vége. Felszabadulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése