2017. október 14., szombat

Got a secret, can you keep it?

Nos hát ha neked a 'Rossz ember vagyok' beteg fick volt nem igazán tudom ehhez mit fogsz szólni. Csempásztem bele egy kis pszichopata hajlamot de.. inkább beszéljen ő helyettem. Megengeded?



Már lassan egy órája, hogy ébren vagyok. Egy órája csak nézem őt, ahogy alszik. Fürtjei most is
rendezetlenül és kócosan meredeznek szerteszét, de már nem bírom, megállni, hogy egyetlen óvatos
mozdulattal bele ne túrjak a puha hajzatba. Halkan horkant egyet, majd lerúgja magáról a vékony paplant, mely láttatni engedi meztelen felsőtestét. Szemeimet még most is éppúgy vonzza
napbarnított bőre, mint legelső alkalommal. Ahogy agyamon átsuhannak az előző éjszaka emlékei,
mosoly tör magának utat arcomon.

Furcsa belegondolni, hogyan is kezdtük. Egy görbe este és egy ostoba fogadás mindkettőnk életét gyökeresen forgatta fel. Csak barátok voltunk és én nem is gondoltam volna soha, hogy egyszer majd a férfit látom meg benne.

Másnap, kijózanodva furcsán álltunk a helyzet előtt. Kellemetlenül éreztük magunkat, de mindennek ellenére, hogy tudtuk, tettünk következményekkel jár majd, döntöttünk és folytattuk. Csak újra és újra élni akartunk a pillanatnak. Az érzésnek ami megfogott minket.  És valahol, azok között az egyre többször beköszönő, hosszúra nyúlt pillanatok között kialakult egy olyan erős kötelék, mely nem engedte, hogy attól a másodperctől fogva távol tartsam magam Dean Winchestertől. Akkor tudtam, hogy nem lennék képes tovább nélkülözni őt.

Azok az együtt töltött szép idők, a hosszú évek alatt azt is megmutatták, hogy ő sem érez másként, hiába állították szavai ennek az ellenkezőjét.
A szemei nem ezt mondták. Azok nem tudtak hazudni.
A tettei is ellent mondtak neki.
A csókjai megcáfolták.
Az érintései letagadták.
Ezek az apró dogok, a jelentékeny jelentéktelenségek összességükben érvénytelenítették azokat a mondatokat, melyek Dean Winchester ajkait előszeretettel hagyták el azután, hogy a pohár fenekére nézett, csakhogy később visszakússzanak oda, gondolatai mélyére és az első adandó alkalommal újra utat találjanak maguknak azokon a kis hidakon, melyet ez idő alatt oly nagy gonddal építettünk fel egymás között.

Emlékszem mikor..
Ökölbe szorul a kezem, ahogy ködös elmémben felszínre bukik a keserű gondolat.
Nem.. Én nem emlékszem. Csak tudom...





Álomittas hangja nem ránt vissza rögtön a szilárd talajra, sőt a ’jó reggelt csók’ sem elegendő hozzá igazán. Csak arra eszmélek fel, hogy meleg tenyerét az arcomon érzem, s szembetalálom magam azzal az aggodalommal vegyes gyanakvással a tekintetében, amivel az utóbbi időben elég sokszor volt szerencsém találkozni.
-Jól vagy?-teszi fel a kérdést, én pedig mosolyt erőltetek arcomra.
-Jól vagyok.-bólintok és ezzel egyidejűleg óvatos csókot nyomok homlokára és az ágy szélére tornázom magam. Ahogy a takaró már nem fedi fehérneműbe bújtatott testem, a hideg végigfut a gerincemen. Magamra kapom a kockás köntöst  az éjjeli szekrény mellől és az ajtó felé indulok.
Hallom, ahogy ő is követi példámat és hangos sóhaj kíséretében feltápászkodik, de szúrós pillantását tarkómon érzem.
Én pedig imádkozom, hogy a feltörő csöndben ne a torkomban dobogó szívem legyen az egyetlen zaj forrása.
Némán követ engem a konyha irányába, s ahogy az apró helyiség  egy szempillantás alatt  fényárba borul, ő a kávéfőzőhöz lép, hogy felhajtsa a megszokott reggeli koffeinadagját. Néhány pillanat erejéig csak a  hátát látom, ahogy  az ajtófélfának dőlve figyelem meg-megfeszülő izmait és az ezeket kísérő mozdulatokat. Csak magamba szívok minden pillanatot.
Ahogy ismét felém fordul egy gőzölgő bögrét nyújt felém, én pedig  a legkifejezőbb undorral az arcomon veszem át a fekete kotyvalékkal teli edényt. Jézusom. Hogy lehet ezt a szart szeretni?
Ő felvont szemöldökkel mered rám.
-Mi bajod? Eddig majd megvesztél a reggeli kávéért!-szólal meg néhány pillanat után.- A múltkor majdnem leharaptad a fejem, mert én ittam meg az utolsót.-értetlen arckifejezéssel mér végig én pedig egy másodpercig még arcának tökéletes vonalain is elmélázom, majd észbe kapva  az asztal felé fordulok, hogy letegyem a a poharat, mely már égeti a kezemet.
-Tudom, tudom csak most..-egy pillanatig habozom.-Azt hiszem egyszerűen nem kívánom ennyi.
-Furán viselkedsz mostanában.-hangja közvetlen a fülemben cseng, s érzem minden légvételét. Hirtelen támadt közelségétől kiráz a hideg, de pont annyira tetszett, mint amennyire váratlanul ért. Kezeit összefonja derekam körül, és állát finoman vállamra ejti. Kissé úgy érzem bilincsbe zár. Talán ez a célja?- Mintha rejtegetnél előlem valamit.-hangjában gyűlölettel vegyülő keserűség játszik és ez fáj. A legjobban azért, mert ennél igazabb nem is lehetne.
-Mikor volt előtted titok bármi amit tettem Dean?-dühösen tépem ki magam karjaiból, s ha lehet ez az eddigieknél is nagyobb meglepetést varázsol arcára. –Mikor hazudtam neked?-azon kívül, hogy..
-Igazad van.-lép közelebb megenyhült arckifejezéssel.-Ne haragudj.-azzal egy apró csókot nyom az arcomra, s én minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam fennartani a sértődött látszatot.-Megyek átöltözöm és elugrom valami kajáért.-kezét gyengéden végigsimítja az arcomon, majd eltűnik az ajtón túl.


~~~~



Sietnem kell! Ismét eltűnt a szemem elől és rossz előérzetem van. Nem szabadna így lennie. Lépteim visszhangoznak az üres folyosón, és ahogy  befordulok a következő  sarkon a  garázs felé vezető úton. megpillantom őt.
-Te meg mit csinálsz?-kérdem néhány lépésre megállva előtte, mire keze megfagy az ajtókilincs felé nyúló mozdulatban. Tekintetét az ajtóra vezeti, majd rám és egy pillanatig mintha feszülten figyelne. 
Ne! Csak ne.. Nem szabad észrevenned!
-Én csak..-megáll egy másodpercre és úgy tűnik ismét figyelni látszik. –Mintha valami zajt hallottam volna a kínzókamrából.- rám néz és kezét a kilincsre helyezi. Én minden higgadtságomat magamra erőltetve, a lehető legtermészetesebben szólalok meg, miközben könnyedén átszelem a közöttünk lévő távolságot.
-Ugyan, biztos csak képzelődtél.-mosolyodom el és kezét finom mozdulattal az enyémbe zárom. Gyanakvó tekintetét látva örülök, hogy nem egyszerűen lesöpörtem azt a kilincsről.
Végtelenül lassan peregnek a másodpercek, ahogy a reakcióra várok, s minden egyes szívdobbanásom, mintha azt mantrázná a testembe pumpált vér áramlásával egyidejűleg, hogy ’elvesztetted’, ’elvesztetted’, ’elvesztetted’.
-Lehetséges.-rázza meg hirtelen a fejét, mintha csak száműzni akarná onnan a zavaró gondolatot. Fejével a garázs felé biccent és csókot nyom ajkaimra, miközben vonásai lassan mosolyba fordulnak.-Akkor megyek is. Sietek vissza.
-Siess vissza!-ismétlem meg szavait finom utasításként, s ismét remélem, hogy nem hallja meg azt a hatalmas robajt, amit az a mázsás szikla hagyott maga után, mely épp hatalmas súlyával együtt gördült le  szívemről megkönnyebbülésemben.
Néhány lépést tesz előre, majd mielőtt végleg eltűnne a szemem elől, megfordul.
-Te mindig követsz engem?-kérdi játékosan.
-Csak szeretek melletted lenni.-nevetem el magam erőltetetten, de sikerül meggyőznöm ő pedig egy intés kíséretében sétál ki a látókörömből.
Pár percig még mozdulatlanul állok a folyosón a zárt ajtó mellett és figyelem a hangokat. A garázsajtó csapódását, az Impala motorjának jellegzetes felmorajlását és azt, hogyan távolodik. Aztán még telik az idő. Várok, nehogy ötlete támadjon visszafordulni valamiért. Némán számolok magamban.
Egy perc. Két perc. Három. Négy. És öt. Magam vagyok.

Jobban mondva magunk vagyunk.
Benyitok a raktárnak álcázott kínzókamra külső ajtaján, s ahogy bezárom magam mögött a polcokkal szegélyezett szűkös helyiségben majdnem teljes lesz a sötétség, csupán a szemben álló polcsorok alatt szűrődik ki valami fehéres derengés. Odalépek a megrakodott állványhoz és magam felé húzva hagyom, hogy engedelmesen teret nyisson egy tágasabb helyiségbe, ahol egyetlen villanykörte izzó fénye táncol szüntelen nyugalommal a bilincseken, fegyvereken és a felfestett ördögcsapdákon is. Tompa puffanást hallok az egyik oldalfal mögül. Aztán egy újabbat és újabbat.
Eszelős kacaj tör magának utat ajkaimhoz, mielőtt megtöröm a beálló feszült csöndet.
-Ugyan már ne örülj kislány, csak én vagyok az!-nevetek, miközben a fal elé lépek, melyen végigsorakoztatva több tűéles penge pihen. Balról a második markolatára fogva megfordítom a fegyvert, mire  néhány betontégla megadóan beugrik egy kis sínbe és lassan oldalra húzódva eltűnik egy bemélyedésben.
Apró lyuk tárul szemem elé, melynek egy sarkában kuporog egy csapzott hajú, piszkos arcú, kipeckelt szájú, megkötözött lány. Szemei szikrákat szórnak, s jól tudom, ha ölhetne velük, már megtette volna.
Ahogy közelebb lépek, ő amennyire lehet a falba hátrál. A mozdulat közben előveszem az övemre szíjazott tartóból azt a kést, melyet pont ilyen különleges alkalmakra tartogattam. Tekintetében ezúttal a félelem és a végső elkeseredés szikrája csillan meg én pedig ismét elnevetem magam.
-Tudod, úgy alakult, hogy többé nincs szükségem rád.-guggolok le vele szemben és végignézek rajta.-Elég egy utolsó érintés és én magam leszek te.-undorodva fújtatok egyet. –Igazából csak azt sajnálom, hogy nem vetkőzhetem le a tested vagy a személyiséged. Hogy a te életedet kell élnem. Hogy mostantól egy elbaszott Merida utánzatnak kell lennem, kockás flanelben feszítve, vörös körmökkel.-dühösen csapok hátra egy  kósza tincset az arcomból.-Azt sajnálom, hogy Dean csak úgy szeret engem, ha azt hiszi, te vagyok. Azt sajnálom, hogy nekem csak a te emlékeid maradnak, mert azokat nem élhettem meg, de a legjobban mégis téged sajnállak.-halk nyikkanás hallatszik a lány felől.-Végtére is én miért sajnáltatom magam, ha a végén te húzod a rövidebbet nem igaz?-kacagok halkan és együttérzően Gina lábára teszem a kezem, mire ő undorodva húzza el azt tőlem.-Na igen. Én itt maradok, gyönyörű, hosszú, boldog életet élek azzal a férfival, akit gyerekkorom óta követek, és imádok. Akinek a megszállottja vagyok mióta csak..-megrázom a fejem és belegondolok mennyire őrülten is hangzik ez az egész, így inkább más felé terelem az egyoldalú beszélgetést.-A lényeg, hogy te, én kis titkom, meghalsz, én pedig élni fogok. Mert ugye te is tudod, hogy egy sakktáblán nincs helye két királynőnek ugyanazon az oldalon.-összeszűkítem a szemeim és biztosabb fogást keresek a pengén.-Szóval sajnálom, neked most ki kell szállnod a játékból.-hirtelen és határozott mozdulattal ejtek vágást a nyakán és figyelem a felbuggyanó vért, ahogy fekete patakként festi be testét és ruháit. Nem tudom kellőképp kiélvezni az előttem lejátszódó haláltusát, hisz mobilom csengőhangja jelzi számomra, Dean mégiscsak szeretne tőlem valamit. Még szerencsém, hogy Samet elküldtem egy könnyű ügyhöz néhány állammal arrébb. Ő legalább nincs útban.



Got a secret,Can you keep it? Swear this one you’ll save.’


Gyors léptekkel sétálok ki a kis helyiségből, s egy mozdulattal zárom vissza a kőfalat.



Better lock it, in your pocket.Taking this one to the grave.’


Gondolat suhan át elmémen, miszerint hamar el kell majd innen tüntetnem őt. Legalábbis ezen agyalok, míg a polcsort visszatolom a helyére.




If I show you then I know you. Won’t tell what I said.’



De már könnyebb megtartanom ezt a titkot..

Cause two can keep a secret If one of them is dead … ’


-Igen Dean?-szólok bele a készülékbe.-Persze, jó lesz a hamburger.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése