Seven steps

Sophean

Igazából persze. Megtehetjük. Megtehetjük, hogy elsiklunk a tény felett, mindig is ilyen voltam. Túlérzékeny, dramatikus, szánalmas és gyenge jellem. Szar ember. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Valahogy végigráncigáltam magam az életem minden pontján az elmúlt húsz évben, még csak figyelembe sem véve azt, hogy ki az akinek egy egy esetleges marhaságommal keresztbe teszek, vagy tönkreteszem az életét csupán azzal, hogy létezem. Hogy kinek vagyok felesleges.  Hogy kinek vagyok útban. A felhőtlen boldogságérzet ködként ereszkedett tekintetemre, és így nem láthattam át a dolgaimat.
De ahogy az üres bunkerben ültem egyedül.. Nem ez baromság, hisz ott volt velem Jack. A jó öreg Jack Daniels.. Szóval akkor, ott ahogy bámultam a központi helyiség ajtaját remélve, hogy egyszer betoppan valaki.  De senki sem jött.  Semmi nem törte meg a csendet csak néha azt hallottam, ahogy az üveg nyaka a pohárhoz koccan. 
Senki nem jött, én pedig néha lopva odapillantottam a laptop kijelzőjére. Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, de Jack kissé segített rajtam. Legalábbis kezdte felszaggatni annak önfeledtségem ködének, addig áttörhetetlennek hitt falát és a repedéseken begomolygó sötétség csak egyre inkább elzárt a fénytől.  És valahol mélyen ráébresztett valamire. Az a sötét,  végtelenség alattomosan kúszott a padlón, s lábaimon felkígyózva végigszelte testemet beborítva feketeségével, de meg sem állt a fülemig, ahol suttogni kezdte azokat a visszavonhatatlan igazságokat,  ami csak visszaigazolásaként szolgált arra, amit már amúgyis tudtam. Már nincs világosság az alagút végén.
Tettre kényszerített. Győzött, bár valahol már akkor nem is próbáltam ellenállni és  végül így történt, hogy a szívem minden szavát figyelmen kívül hagyva oda mentem, ahol az eszem lenni akart.
Hogy itt vagyok.

Végtelen magasságban tornyosul a víz fölé a pillér. Néhány autó fénye bevilágítja a sztrádát alattam, de hangjukat a süvítő szél miatt nem hallom.  Csak néhány pillanatra  még a város megannyi csillagként ragyogó  fényére tekintek, aztán visszafordulok a sötét víztükör felé, mely a láthatáron fekete végtelenségébe vonja az éjszakát.
-Csak hét lépés.-motyogom. Csak hét lépés.. Ha más nem is ez az a dolog, amiben maximálisan biztos vagyok. Tudom. Már milliószor számoltam.  De soha nem tettem meg azt a hét lépést. De mi az a hét? Miért?-Hét lépés Sohaországig.-érzem, ahogy az első könnyek lefutnak arcomon, aztán megteszem az elsőt.

-Mary /anya/: Tudod, azzal, hogy világra hoztál mit szabadítottál a világra? Vagy kérdezhetném, miért szabadítottad rám a világot? Én nem akartam ezt. Nem így akartam. Nem kellett. Másra lett volna szükségem.  Talán rád. Olykor, ha sírtam vigasztaló szavakra, vagy ha nevettem akár arra, hogy velem örülj, vagy akár csak ha elértem valamit egy dicséretet.  Akármit. Nem. Igaz, ez túl nagy kérés.. Igazából csak annyi kellett volna, hogy érdekeljen. Hogy érdekeljelek. De te több szeretetet adtál annak a britnek. Több figyelmet szenteltél neki. Elvett tőlem. Elvesztettelek.

Ahogy gondolataim fonalán kúszom végig, megteszem a következő lépést.

-Bobby/apa/: Az igazat megvallva nincs túl sok emlékem rólad. Nem, ez hazugság. Nincs túl sok emlékem arról, hogy valaha is letetted volna az üveget. Nem, az elmaradhatatlan tartozékod volt, mint minden amit maga után húzott, a viták a sírás, a szirénák. Pedig én hittem benned. Mert talán néha éreztem, hogy szeretsz, vagy legalább eszedbe jutottam. Hittem benne, hogy ki tudsz törni az alkoholos kábulatból, de tévedtem.  Emlékszem, úgy találtam rád az üveggel a kezedben. Úgy mentél el.

Újabb lépéssel remeg meg alattam a beton.

-Eileen/testvér/:Te végigkísértél néhány fontosabb évet az életemben. Emlékszem ott voltál minden alkalomkor, ami fontos volt nekem.  Mindig, mikor számított, aztán, valahogy anélkül, hogy észrevettem volna, valami elromlott. Nyilván én voltam a figyelmetlen, vagy én rontottam el, de nem tudom mi történt. Csak akkor ocsúdtam fel, mikor az a srác az ujjadra húzta a gyűrűt. Aztán nemsokára volt egy halott menyasszony.

Még egy.

-Dean /legjobb barát/: Azt hiszem, tudnod kell, ha benne vagy ebben az apró listában, te is fontosabb szerepet töltöttél be az életemben.  Igen, csak töltöttél, hiszen már nem vagy részese semminek. Volt idő, mikor azt hittem maradsz. Te is egy voltál azon tartópillérek közül, akikre volt szerencsém támaszkodni, de idővel csak azt vettem észre, hogy omladozol. Te sem tudtál elviselni engem, és talán az én hibám, hogy most fekete lélekkel rohangálsz valahol a pokolban. Az a sötét mind belőlem jött. Abból a részemből, aminek nagy szüksége lett volna rád, abból a részemből ami téged választott, de magaddal vitted, mikor úgy döntöttél hátat fordítasz. Miattam váltál ilyenné. Miattam lettél elveszett.

Ötödik.

-Sam /szerelem/ : Szép is volt minden reggel veled ébredni és feküdni. Szép volt minden kis élmény, egy-egy randi, néha egy szál virág vagy csak egy filmezős este a magunk csöndességében. Szép volt, de a rózsaszín ködből és vele együtt a kapcsolatból valamikor hétköznapi valóság lett és fogyatkoztak a boldog pillanatok. Szép lassan eltűnt minden egy párrá tett minket és nekem fájt, te pedig tudtad. Az idő múlásával lelketlen lettél. Vagy mindig is az voltál? Már nem tudom, de valahol elvesztél a ködben, amit magad után hagytál.

Hatodik.

-Rose (legjobb barátnő, avagy nővér akit sosem akartam): Tér. Talán ez az, amit nem tudtam neked megadni az egész idő alatt. Nyilván ezért döntöttél úgy, hogy inkább menekülsz. Pedig én nem ezt akartam. Nem így akartam. Csak eleged lett belőle, hogy minden a te nyakadba szakadt és én nem hibáztatlak érte. Csak azt hiszem mindig mikor szükségem volt rád neked kellett elviselned mindent, amit kiadtam magamból és te pedig meguntad, hogy védőbástya legyél. Az utolsó. Döntöttél. Inkább becsuktad az ajtót. És bár tudom, nem zártad kulcsra, valahol érzem, hogy nem nyílik ki többé.  


Mindig azt mondják, az utolsó lépést a legnehezebb megtenni, én mégis gond nélkül  tenném meg, de még várok. Na nem, nem arra, hogy valaki visszatartson. Már nincs egy ember sem, akinek számítana, csak azt hiszem megpróbálom még utoljára megfoltozni a hét részre szakadt önmagamat. Próbálom összetartani valahol, de nem megy. teszek egy utolsó kísérletet arra, hogy megtaláljam azt a leghalványabb szikrát, azt a csöpp reménysugarat ott mindennek a végén, de a szomorú igazság az, hogy semmi nincs, se család, se barátok és már én sem.
Az éjsötét útjára ereszt egy zajt, mi a szél szárnyán jut el hozzám.  Éjfélt üt az óra.
-Boldog szülinapot Jen.-motyogom magam elé, és mosollyal az arcomon teszem meg az utolsó lépést. A hetediket. Mert az voltam én.  Előtte elvesztettem mindenkit. És abban a hat emberben darabonként elvesztettem magamat.
De már nem éreztem semmit.
Csak a szelet.
A zuhanást.
De már semmi nem fájt.
Én voltam a hetedik lépés.