Idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy lámpalázzal
küszködtem. Abban biztos vagyok, hogy nagyon rég. Most viszont remeg a lábam,
izzad a tenyerem, nehezen kapok levegőt. Nem beszélve arról a lüktető
fájdalomról a mellkasomban. Zúg a fejem, de tudom már másodszorra hangzott el a
nevem. Mennem kellene, de nem bírok megmozdulni. Egy kéz bátorító szorítását
érezem a vállamon. Dean szemébe nézek, ő pedig az emelvény felé int, majd kissé
meglöki a hátam. Talán erre volt szükségem, hogy elinduljak. Hatalmas
erőfeszítés kellett hozzá, hogy megtegyem azt a néhány lépést és a lelkésszel
helyet cserélve a mikrofon mögé álljak.
Igazából most nézek végig először a társaságon. Nem vagyunk
sokan, csupán néhány ember, aki fontosnak tartotta, hogy megadja egy halott
lánynak a végtisztességet. Szemem ezután a koporsóra siklik. Virágok és
koszorúk borítják be a hatalmas fekete ládát, melyben bársonnyal bélelve a
szívem egy darabja alussza örök álmát.
-Mindig reménykedtem benne, hogy senkitől nem kell majd így
búcsúzkodnom.-kezdem hosszú csend után.-Ez természetesen lehetetlen kérés lett
volna, hiszen mint tudjuk az élet mulandó dolog. De az ember titokban azt
szeretné, hogy sose jöjjön el az a perc, mikor már hiába mondanánk bármit, mert
nincs aki válaszoljon. -megköszörülöm a torkomat.- Örökre az emlékezetembe
égett az a nap és tudom, sosem leszek képes magamnak megbocsátani, hogy akkor
egyedül kellett lennie. Egyedül volt egész életében és egyedül kellett
elmennie. -ökölbe szorítom kezem, próbálva fékezni feltörni készülő
érzelmeimet-Azt hiszem azt szokták mondani, mindig a legjobbak mennek el
elsőként. Talán erre az érvre a jelenlévők sem tudnak rácáfolni. -várok egy
pillanatot, hátha valaki mégis megpróbálkozna vele.-Tara Olivers egész életében
abban a hitben volt, hogy rá senkinek nincs szüksége, hogy ő a társadalom
selejtje, kitaszítottja. De az én életemet ő aranyozta be. Ő az akit soha nem
fogok tudni elfelejteni.-arcom megrándult és éreztem, hogy nem tudom tovább
visszatartani a könnyeimet.-Sajnálom.-bököm ki, majd azzal a lendülettel
lelépek az emelvényről és visszatérek a helyemre. Cseppet sem érdekel, de talán
nyugodtan mondhatom, hogy jelen helyzetben senki sem ítél el ezért.
Elered az eső. Mintha az égiek is átéreznék a gyászunkat és
könnyeikkel búcsúztatnák azt aki nem térhet vissza. A pap még elhadar pár sort,
majd leeresztetik a koporsót a föld alá. A jelen lévők egy-egy szál virágot
dobnak a gödörbe, majd szép lassan szétszélednek.
-Nekünk is mennünk kéne.-hallom meg ismét Dean hangját a hátam mögött. Nem fordulok meg, csak biccentek egyet.
-Nekünk is mennünk kéne.-hallom meg ismét Dean hangját a hátam mögött. Nem fordulok meg, csak biccentek egyet.
-Nemsokára találkozunk.-mosolyodom el halványan, majd beleejtem a virágot a már félig beásott gödörbe.
Én így adtalak át téged az örökkévalóságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése