2003.április 17.
"Vicces ez az egész helyzet. Hónapok óta erre az
egyetlen napra várok, most pedig, hogy karnyújtásnyira van a cél.. annyira
megrémít.Nehéznek tűnik. Talán mert az is. Az első lépés mindig nehéz. De most
mégis jobb lenne maradni, bár tudom, ez nem lehetséges. Félek.
Félek, hogy nem vagyok elég érett ehhez. Minthogy nem is érzem magam annak. Mi van, ha semmi sem sikerül? Mi van, ha még "kicsi" vagyok hozzá? Bár tudom, ezt lehet, hogy csak én érzem, így. Mindenki más aki mellettem él, másként látja. De mi van, ha semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem? Ha csak zárt ajtó fogad mindenhol? Eljött a nap, mikor ujjonganom kellene.. Repesnem az örömtől, hisz végre kitörhetek évtizedes börtönömből. Engem mégis kétségek gyötörnek és nem vagyok képes tisztán gondolkodni. Mindenféle gondolat cikázik a fejemben, mint megannyi gellert kapott puskagolyó.
-Nem szabadna itt lenned.
Lassan tudatosult bennem, hogy a szavak az én számat hagyták el. Talán csak annyira elvakít a saját belső káoszom, hogy tudatalattim önállóan reagál a környezetemre.
-Miért?-kérdezte mosolyogva Dalia. Két kezével a térdeimen támaszkodott, miközben lábujjhegyre állt, próbálva kompenzálni alacsony termetét. Félmosolyra húztam a szám.
-Mert még Ana nővér azt fogja hinni, hogy megrontalak és elrabollak.-magasba emeltem a kezeimet, ujjaimból pedig karmokat formálva úgy tettem, mintha el akarnám kapni.
Magamban nevetnem kellett. Ana nővér mindig is utált engem, mióta csak ebbe az intázetbe hoztak és értesült a „botrányos" viselkedési stílusomról. Akárhányszor meglátott egy kisebb gyerekkel, mindig elráncigálta mellőlem és azt hajtogatta, hogy rossz hatással vagyok mindenkire és a pokolra jutok. Mindezt azért, mert eszem ágában sem volt apáca zárdába vonulva folytatni az eddig is kellőképp siralmas életemet.
-Vigyél magaddal!- ez sokkalta inkább hangzott felszólításnak, mint kérésnek. -Szerencsés vagy, hogy elmehetsz. Veled mehetek?-nem volt szívem kiábrándítani. Annyira fiatal még és annyira naiv. Mint amilyen az ő korában én is voltam. Túlságosan emlékeztet a régi önmagamra, és mintha ezt ő is megérezte volna. Ezért is ragaszkodik hozzám.
És amennyire ragaszkodik most, pont annyira fog gyűlölni holnap.Hisz nincs tudatában annak, mit is jelent az, hogy nekem el kell hagynom ezt az intézetet.
Nem szerencsés vagyok, csak nemes egyszerűséggel magányos. És valahol legbelül mindig is az maradok.
-Mit jelent az, hogy magányos?-csillogó szemei mosolyogtak rám. Én pedig homlok ráncolva vettem tudomásul, hogy az imént hangosan gondolkodtam.Értetlen tekintetemet látva kiegészíti mondandóját.-Ezt motyogtad az előbb. Magányos.
A szó ott cikázott körülöttünk a levegőben. Végigsuhant a poros szekrényeken, a szakadt foteleken, a régi kereszeken. Bekukucskált az ajtókilincsek résein, belehallgatott a nővérek beszélgetéseibe és tovább állt. Valahol az étkezőknél járhat. De visszajön. Ő mindig visszatér. Hozzám. Hogy újra elvigyen egy darabot belőlem és mégis kiegészítsen. Így leszünk mi örökké együtt. Én, és öreg barátom, a magány.
-Mit keresel itt Dalia?-varjúkárogáshoz hasonló rikoltozás csapta meg a fülemet. A rend fekete ruhájában árnyékként termett előttünk Ana nővér. Szemét rajtam végigvezetve arca eltorzult és homlokát erősen barázdálták nemtetszésének ráncai.-Ezzel a pokolravalóval!-szinte köpte felém a szavakat, majd az egyik ajtó fölé helyezett feszület felé pillantva keresztet vetett. Karon ragadta a kislányt és mikor meggyőződött róla, kellő távolságot teremtett közöttünk, hozzá fordult.-Készülődnöd kellene nem gondolod?-vonásai enyhülni látszottak.-Azok a zenészek nemsokára megérkeznek.- ez a tény nem kötötte le a figyelmem. Azóta, mióta megtudtam, hogy valami zenekar jótékonysági célzattal végigjár világszerte néhány gyermekotthont, csak hogy fényesíthesse egyébként is kiemelkedő hírnevét.. Taszított. Undorodtam a gondolattól, hogy valaki csak kényszerből jöjjön árva gyerekeknek zenélni, miközben felkapott médiaszenzációt csinál saját magából. Így ez az információ kezdetektől sem érdekelt. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy ezt a tortúrát nem kellett látnom.
Elmélkedésemet Dalia szakította félbe, aki kitépve magát felügyelője szorításából, visszajött hozzám és megölelt engem.
-Meglátogatsz majd?-ijedt hangját megmosolyogtam kissé. Szemei könyörögtek, s mintha még mindig reménykedne. De nem.. Nem vihetem magammal..
-Megígérem!-szorítottam magamhoz. Megsimogattam a fejét és elhúzódtam tőle. Nem akartam többet mondani, hiszen tudtam, hogy ez neki jobban fáj. Nekem pedig nem erősségem a búcsúzkodás. Mástól már úgysem kell majd elköszönnöm. Leszegett fejjel ballagott a fekete szoknya mellett a folyosón, én pedig néztem. Néztem, hogyan távolodik el tőlem ő is. Néztem, hogyan veszítem el őt. Olyan hirtelen fordult meg, hogy kellett pár másodperc, míg eljut a tudatomig, ismét hozzám beszélt.
-És ígérd meg, hogy nem leszel magányos jó?-szavai mélyén még mindig ott csengett az értetlenség. Nem tudom, hogy várt-e. Már a földet bámultam, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Nem akartam még több felelőtlen ígéretet tenni. Nem akartam semmit. Csak elmenni innen.
Néha.. Nagyon ritkán el tudom hinni, hogy létezik egy felsőbbrendű erő és meghallgat bizonyos kéréseket. Ez pedig azon ritka alkalmak egyike lehetett. Amint Dalia és a földi poklom megtestesítője eltűnt a színről, szinte rögtön kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Ellen főtisztelendő anya kedvesen fogadott engem. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy itt kellett lennem, de tudja, hogy talpraesett vagyok és képes leszek önállóan élni az életemet. Biztosított róla, hogy ha bármilyen segítségre van szükségem, hozzá bizalommal fordulhatok. Bár mindketten tudjuk, hogy erre nem lesz lehetőség. Negyvenkét mérföld hallomásra nem tűnik soknak, de ekkora a távolság Bensalem és Phoenixville között. Nem hiszem, hogy bármilyen gondommal felülhetnék a legközelebbi buszra, hogy visszautazzak ide és a St. Francis, St. Joseph gyermekotthonban megkeressem anyám helyett anyámat. Ezt sosem fogom megtenni. Pennsylvániában ez a hely, ahová soha nem akarok visszatérni. Való igaz, hogy majdnem mindenemet ennek az intézetnek köszönhetem, de épp elég időt töltöttem itt amire nem szívesen emlékszem vissza.
Félek, hogy nem vagyok elég érett ehhez. Minthogy nem is érzem magam annak. Mi van, ha semmi sem sikerül? Mi van, ha még "kicsi" vagyok hozzá? Bár tudom, ezt lehet, hogy csak én érzem, így. Mindenki más aki mellettem él, másként látja. De mi van, ha semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem? Ha csak zárt ajtó fogad mindenhol? Eljött a nap, mikor ujjonganom kellene.. Repesnem az örömtől, hisz végre kitörhetek évtizedes börtönömből. Engem mégis kétségek gyötörnek és nem vagyok képes tisztán gondolkodni. Mindenféle gondolat cikázik a fejemben, mint megannyi gellert kapott puskagolyó.
-Nem szabadna itt lenned.
Lassan tudatosult bennem, hogy a szavak az én számat hagyták el. Talán csak annyira elvakít a saját belső káoszom, hogy tudatalattim önállóan reagál a környezetemre.
-Miért?-kérdezte mosolyogva Dalia. Két kezével a térdeimen támaszkodott, miközben lábujjhegyre állt, próbálva kompenzálni alacsony termetét. Félmosolyra húztam a szám.
-Mert még Ana nővér azt fogja hinni, hogy megrontalak és elrabollak.-magasba emeltem a kezeimet, ujjaimból pedig karmokat formálva úgy tettem, mintha el akarnám kapni.
Magamban nevetnem kellett. Ana nővér mindig is utált engem, mióta csak ebbe az intázetbe hoztak és értesült a „botrányos" viselkedési stílusomról. Akárhányszor meglátott egy kisebb gyerekkel, mindig elráncigálta mellőlem és azt hajtogatta, hogy rossz hatással vagyok mindenkire és a pokolra jutok. Mindezt azért, mert eszem ágában sem volt apáca zárdába vonulva folytatni az eddig is kellőképp siralmas életemet.
-Vigyél magaddal!- ez sokkalta inkább hangzott felszólításnak, mint kérésnek. -Szerencsés vagy, hogy elmehetsz. Veled mehetek?-nem volt szívem kiábrándítani. Annyira fiatal még és annyira naiv. Mint amilyen az ő korában én is voltam. Túlságosan emlékeztet a régi önmagamra, és mintha ezt ő is megérezte volna. Ezért is ragaszkodik hozzám.
És amennyire ragaszkodik most, pont annyira fog gyűlölni holnap.Hisz nincs tudatában annak, mit is jelent az, hogy nekem el kell hagynom ezt az intézetet.
Nem szerencsés vagyok, csak nemes egyszerűséggel magányos. És valahol legbelül mindig is az maradok.
-Mit jelent az, hogy magányos?-csillogó szemei mosolyogtak rám. Én pedig homlok ráncolva vettem tudomásul, hogy az imént hangosan gondolkodtam.Értetlen tekintetemet látva kiegészíti mondandóját.-Ezt motyogtad az előbb. Magányos.
A szó ott cikázott körülöttünk a levegőben. Végigsuhant a poros szekrényeken, a szakadt foteleken, a régi kereszeken. Bekukucskált az ajtókilincsek résein, belehallgatott a nővérek beszélgetéseibe és tovább állt. Valahol az étkezőknél járhat. De visszajön. Ő mindig visszatér. Hozzám. Hogy újra elvigyen egy darabot belőlem és mégis kiegészítsen. Így leszünk mi örökké együtt. Én, és öreg barátom, a magány.
-Mit keresel itt Dalia?-varjúkárogáshoz hasonló rikoltozás csapta meg a fülemet. A rend fekete ruhájában árnyékként termett előttünk Ana nővér. Szemét rajtam végigvezetve arca eltorzult és homlokát erősen barázdálták nemtetszésének ráncai.-Ezzel a pokolravalóval!-szinte köpte felém a szavakat, majd az egyik ajtó fölé helyezett feszület felé pillantva keresztet vetett. Karon ragadta a kislányt és mikor meggyőződött róla, kellő távolságot teremtett közöttünk, hozzá fordult.-Készülődnöd kellene nem gondolod?-vonásai enyhülni látszottak.-Azok a zenészek nemsokára megérkeznek.- ez a tény nem kötötte le a figyelmem. Azóta, mióta megtudtam, hogy valami zenekar jótékonysági célzattal végigjár világszerte néhány gyermekotthont, csak hogy fényesíthesse egyébként is kiemelkedő hírnevét.. Taszított. Undorodtam a gondolattól, hogy valaki csak kényszerből jöjjön árva gyerekeknek zenélni, miközben felkapott médiaszenzációt csinál saját magából. Így ez az információ kezdetektől sem érdekelt. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy ezt a tortúrát nem kellett látnom.
Elmélkedésemet Dalia szakította félbe, aki kitépve magát felügyelője szorításából, visszajött hozzám és megölelt engem.
-Meglátogatsz majd?-ijedt hangját megmosolyogtam kissé. Szemei könyörögtek, s mintha még mindig reménykedne. De nem.. Nem vihetem magammal..
-Megígérem!-szorítottam magamhoz. Megsimogattam a fejét és elhúzódtam tőle. Nem akartam többet mondani, hiszen tudtam, hogy ez neki jobban fáj. Nekem pedig nem erősségem a búcsúzkodás. Mástól már úgysem kell majd elköszönnöm. Leszegett fejjel ballagott a fekete szoknya mellett a folyosón, én pedig néztem. Néztem, hogyan távolodik el tőlem ő is. Néztem, hogyan veszítem el őt. Olyan hirtelen fordult meg, hogy kellett pár másodperc, míg eljut a tudatomig, ismét hozzám beszélt.
-És ígérd meg, hogy nem leszel magányos jó?-szavai mélyén még mindig ott csengett az értetlenség. Nem tudom, hogy várt-e. Már a földet bámultam, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Nem akartam még több felelőtlen ígéretet tenni. Nem akartam semmit. Csak elmenni innen.
Néha.. Nagyon ritkán el tudom hinni, hogy létezik egy felsőbbrendű erő és meghallgat bizonyos kéréseket. Ez pedig azon ritka alkalmak egyike lehetett. Amint Dalia és a földi poklom megtestesítője eltűnt a színről, szinte rögtön kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Ellen főtisztelendő anya kedvesen fogadott engem. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy itt kellett lennem, de tudja, hogy talpraesett vagyok és képes leszek önállóan élni az életemet. Biztosított róla, hogy ha bármilyen segítségre van szükségem, hozzá bizalommal fordulhatok. Bár mindketten tudjuk, hogy erre nem lesz lehetőség. Negyvenkét mérföld hallomásra nem tűnik soknak, de ekkora a távolság Bensalem és Phoenixville között. Nem hiszem, hogy bármilyen gondommal felülhetnék a legközelebbi buszra, hogy visszautazzak ide és a St. Francis, St. Joseph gyermekotthonban megkeressem anyám helyett anyámat. Ezt sosem fogom megtenni. Pennsylvániában ez a hely, ahová soha nem akarok visszatérni. Való igaz, hogy majdnem mindenemet ennek az intézetnek köszönhetem, de épp elég időt töltöttem itt amire nem szívesen emlékszem vissza.
Ellen anya aláíratott velem minden papírt és az iratok
közé csúsztatta azt a borítékot, melyben az állam által felajánlott összeg
pihen, amit minden intézetet elhagyó egyén megkap, hogy megélhessen valamiből,
amíg helyrerázódik az élete.
A papírkupacot a két kartondobozra tettem, melyben az a néhány személyes holmim volt, ami az évek során megmaradt.
A dobozokat magam elé emelve, gátat szabva a látásomnak egyensúlyozni kezdtem, miközben haladtam a folyosón.
Túlzottan koncentrálva arra, hogy ne bukjak fel saját lábaimban, nem figyeltem a közeledő hangokra. Egyik pillanatról a másikra a földön találtam magam, a dobozok tartalma, a papírokkal együtt pedig örvényként vett körül.
-Ne haragudj!-rekedtes hangot hallottam meg.-Nem figyeltem hová lépek.-a barna hajú fiú leguggolt és elkezdett mindent visszaállítani az eredeti állapotába, én pedig lefagytam. Végigmértem. Fekete tornacipőt és szűk, sötét farmert viselt. Fehér pólóján valami számomra kivehetetlen fekete pacaminta éktelenkedett. Egy-egy holmi pakolása közben hajába túrt, ajkai pedig elnyíltak. Majd apró mosoly jelent meg az arcán.
-Oh.. Ne..nem kell, hagyd csak.-kaptam ki a kezéből az egyik melltartómat, majd mindet egyben bele górtam a meggyűrődött dobozba. Arcom égett, és nem tudtam felfogni, miért gyakorolt rám hirtelen ilyen hatást. Talán az zavart, hogy olyan furcsán és szenvtelenül méregetett, mintha csak szellemet látna bennem. De az arca valahogy ismerős volt.. Legalábbis azt hiszem.
Gyorsan az órámra pillantva nyugtáztam, hogy odakint egy kocsi már régen rám vár.
-Ne haragudj, de nekem.. most..-kaptam fel csomagomat és mondatom befejezetlenül hagyva végigrohantam a folyosón, majd a díszaulán át a kijárathoz.
Szemeim a parkolót pásztázták míg rábukkantam arra kék színű Fordra, ami az új életbe repít engem.
Itt ülök és a fák elsuhannak mellettem. Halvány tükörképemen keresztül szemlélem a várost. Nem veszek tudomást az sofőrről. Az egyik rendbeli apáca bátyja azt hiszem, és csak ennyi köztünk a kapcsolat, ő elvisz, letesz és visszajön.
A papírkupacot a két kartondobozra tettem, melyben az a néhány személyes holmim volt, ami az évek során megmaradt.
A dobozokat magam elé emelve, gátat szabva a látásomnak egyensúlyozni kezdtem, miközben haladtam a folyosón.
Túlzottan koncentrálva arra, hogy ne bukjak fel saját lábaimban, nem figyeltem a közeledő hangokra. Egyik pillanatról a másikra a földön találtam magam, a dobozok tartalma, a papírokkal együtt pedig örvényként vett körül.
-Ne haragudj!-rekedtes hangot hallottam meg.-Nem figyeltem hová lépek.-a barna hajú fiú leguggolt és elkezdett mindent visszaállítani az eredeti állapotába, én pedig lefagytam. Végigmértem. Fekete tornacipőt és szűk, sötét farmert viselt. Fehér pólóján valami számomra kivehetetlen fekete pacaminta éktelenkedett. Egy-egy holmi pakolása közben hajába túrt, ajkai pedig elnyíltak. Majd apró mosoly jelent meg az arcán.
-Oh.. Ne..nem kell, hagyd csak.-kaptam ki a kezéből az egyik melltartómat, majd mindet egyben bele górtam a meggyűrődött dobozba. Arcom égett, és nem tudtam felfogni, miért gyakorolt rám hirtelen ilyen hatást. Talán az zavart, hogy olyan furcsán és szenvtelenül méregetett, mintha csak szellemet látna bennem. De az arca valahogy ismerős volt.. Legalábbis azt hiszem.
Gyorsan az órámra pillantva nyugtáztam, hogy odakint egy kocsi már régen rám vár.
-Ne haragudj, de nekem.. most..-kaptam fel csomagomat és mondatom befejezetlenül hagyva végigrohantam a folyosón, majd a díszaulán át a kijárathoz.
Szemeim a parkolót pásztázták míg rábukkantam arra kék színű Fordra, ami az új életbe repít engem.
Itt ülök és a fák elsuhannak mellettem. Halvány tükörképemen keresztül szemlélem a várost. Nem veszek tudomást az sofőrről. Az egyik rendbeli apáca bátyja azt hiszem, és csak ennyi köztünk a kapcsolat, ő elvisz, letesz és visszajön.
Hirtelen és visszafoghatatlan vágy tör rám, mely arra
késztet, hogy hunyjam le szemeimet. Azután, mielőtt elhagyjuk a város határait
jelző táblát.
"Üdvözöljük Bensalemben!"
Apró mosoly tör magának utat az arcomon. Számomra nem ez a helyes kifejezés.
Én inkább így mondanám:
Viszlát Ana nővér, viszlát Darla, viszlát Ellen anya, viszlát St Francis intézet, viszlát Bensalem.
Kínomban nevetve még leírtam azt a három szót, ami valahogy nagyon kikívánkozik.
Viszlát ismeretlen ismerős."
"Üdvözöljük Bensalemben!"
Apró mosoly tör magának utat az arcomon. Számomra nem ez a helyes kifejezés.
Én inkább így mondanám:
Viszlát Ana nővér, viszlát Darla, viszlát Ellen anya, viszlát St Francis intézet, viszlát Bensalem.
Kínomban nevetve még leírtam azt a három szót, ami valahogy nagyon kikívánkozik.
Viszlát ismeretlen ismerős."
Becsukom a fekete fedeles könyvet. Az éjjeliszekrényre
teszem és magamra húzom a takarót. Ismerős illata leng körül. Igaz volt rám a
mondás, miszerint egyik szemem sír, a másik nevet.
Átöleltem a párnát és igyekszem annyira magamhoz szorítani,
amennyire csak lehet. Magamba szívni mindent, ami megmaradt belőle. Mindent ami
ő volt egykor.
-Emlékszem arra a napra Tara.- a szavak akaratom ellenére hagyják el a számat. –Bár nem 2003 április 17.-én láttalak először.-sóhajtok, majd számat mosolyra húzom.-És bár te sem ismertél fel teljesen, de azt hiszem igazából én 2003 április 17.-én lettem először szerelmes.
-Emlékszem arra a napra Tara.- a szavak akaratom ellenére hagyják el a számat. –Bár nem 2003 április 17.-én láttalak először.-sóhajtok, majd számat mosolyra húzom.-És bár te sem ismertél fel teljesen, de azt hiszem igazából én 2003 április 17.-én lettem először szerelmes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése