2017. augusztus 29., kedd

In memoriam of Tara Olivers - 1.fejezet








Tudtom, milyen hatása van, ha az ember szomorú, de mosolyt erőltet az arcára. Egy idő után boldognak érzi magát. Csak sajnos ez nem mindig van így. De nekem mégis ezt a látszatot kell keltenem, mintha minden rendben lenne. Mintha a szívem egy darabkája nem került volna szaténnal bélelt koporsóban a föld alá.
Szembe kell néznem a végső, szörnyű fájdalommal. Elveszettnek és magányosnak érezem magam még úgy is, hogy harmadmagammal ülök egy autóban, a kis albérlet felé tartva. Itt vannak mellettem a legjobb barátaim és tudom, lopva összenéznek és aggodalmas pillantásokat vetenek rám, mikor úgy gondolták nem vehetem észre. De érezem.
Itt vagyok velük, mégis lélekben teljesen máshol járok.
Emlékfoszlányok sorozatát lapozom végig a fejemben,még nagyobb fájdalomba taszítva önmagam.
Mosolyom ezúttal nem kényszeres és nem felszíni. Őszinte. Hisz Rá gondolok.
A kocsi fékez és megáll. Kinézek az ablakon. Az ismerős teret csak néhány utcai lámpa fehéres fénye világítja be. Senki nem jár kint. A város ezen része, most mintha halott lenne.
-Biztosan megleszel?-fordul hátra az első ülésről Cas. Kifújom a levegőt és szemem végig futtatom a srácokon, majd bólintok.
-Azt gondolom igen. Talán minél tovább húznám, annál fájdalmasabb lenne.-állításomat igaznak érezem, ugyanakkor arra is szolgál, hogy kicsit egyedül lehessek a gondolataimmal. Most erre van szükségem, hogy rendet teremthessek a saját belső káoszomban. Ezt azt hiszem megértették.
-Hát jól van öcsi. Akkor csörögj rám és visszahozom a kocsit, hogy elvihessük a cuccokat rendben?-Dean a visszapillantóból tekint rám. Ismét bólintok, majd a kilincs után nyúlok és kilépek a járdára. Csend van. Az egyetlen zajt a motor zúgása kelti, majd az, ahogy becsapom az ajtót.
Megvárom, míg a jármű befordul a sarkon és eltűnik.
Fejem felemelve végigsiklatom a kis téglaépület három emeletén, egészen a tetőtérig. Kínomban ismét mosolyra görbül a szám, majd a lépcsőház felé veszem az irányt.
A vén vas ajtó pántja nyikorogva enged, észrevetetve, hogy senki nem igazán foglalkozik vele, már ki tudja mennyi ideje. Felcaplatok a lépcsőkön, majd a másodikon megállok. Zsebeimből előhalásztam a kulcsom, de megtorpanok.
Tudom mi vár odabent rám, mégsem merek belépni. Csak állok itt, mint egy zsinóron rángatott bábú. Az elmém ellenáll, de a testem nem engedelmeskedik. Következő pillanatban csak arra eszmélek, hogy az ismerős parfüm illata megcsapja az orromat. Bejöttem.
Könny szökik a szemembe. Érzem őt és tudom, hogy itt van. Mégis oly távolinak tűnik, mintha a világ két ellentétes pontján állnánk és egyre csak mélyülne közöttünk a szakadék. Hiszen ez így is van.
De ő még itt maradt. Talán velem. Talán értem. Talán miattam, vagy csak egyszerűen azért, mert nem maradt hely a világban ahová tartozhatna? Még most is, minden tekintetben ugyanolyan rejtélyes maradt számomra, mint volt. Pedig már nincs.
A felkapcsolt villany bevilágítja a kis előszobát, annak három zárt ajtajával, még a konyha megmarad a maga sötétjében. Minden gondolkodás nélkül az első szobába nyitok be.
A helyiség nem kicsi, de nagynak sem kifejezetten mondható. A rózsaszínre festett falait mindig nevetségesnek találtam, ha hozzárendeltem a személyt aki benne lakott. Jól állt neki ez a környezet, de mégis mindig kilógott belőle. Nem volt neki való a lányos padlószőnyeg és ahhoz illő halvány függöny, a virágmintás sötétítővel. Nem illett hozzá a hatalmas tükrös szekrény, a kopottas fotel a halovány nonfiguratív motívumaival és a franciaágy sem. Az üveg dohányzóasztal és a kristálycsillár. Sokszor éreztem úgy, idegenkedik a helytől, de ugyanakkor meglepően jól érzi magát, hisz ezt mondhatta legelső otthonának, holott sosem volt igazából az övé. A legtöbb helyet ki sem használta. A saját kis igényének megfelelt az, hogy a ruháit egyetlen polcon tárolja a táskáját minden alkalommal hanyagul a fotelra hajítsa mikor hazaér és mindent, ami fontos neki csak az ablak alatt elhelyezett íróasztalon tároljon.
Soha nem volt nagy igényű. Talán ezt igazolja az is, hogy sosem kért vagy követelt semmit.
Sosem helyezte önmagát mások elé és nem volt hajlandó elfogadni, hogy valakinek ő legyen az első, még akkor sem, mikor a legnagyobb szüksége volt is rá. Túl erős és büszke volt hozzá.

Én viszont az elmúlt hónapokban nem vagyok igazán önmagam. Nem tok semmi másra koncentrálni rajta kívül. Olyan sok mindent hagytam befejezetlenül, hogy szinte már félek.
Arról nem beszélve, hogy én pont akkor voltam a távol, mikor leginkább mellette lett volna a helyem.
Érzem a lüktető szorítást a mellkasomban és ahogy a múltbéli pillanatok suhannak át az agyamon, egyre inkább úgy érzem, mintha minden egyes másodperccel egy újabb mázsás sújt raknának a hátamra, amit nem engedhetek el, mert attól félek, ha megteszem, a közös múltunk örökre elvész.

Tompa puffanással dől előre egy képkeret az íróasztalon. Ez egyszerre hátborzongató és jó érzés, mintha csak jelezni akarna. Odalépve kezembe vettem a keretet. Benne volt egy fotó. Egy fotó, rólunk. Azt hiszem akkor készült, mikor legelső nap dolgozott velünk. Arcán féloldalas mosoly ül, megpróbálva elfedni azt, mennyire nincs ínyére, hogy lencsevégre kapják.
A képen mindketten a mozi kék-fehér egyenruháját viseljük. Neki a szabad kezében még egy papírdoboz is van, amibe a kukoricát adagoltuk, másik kezét pedig vállamon pihenteti. Hosszú sötét haja keretezi arcát, s halványzöld tekintetébe valahogy még egy fényképen keresztül is képes vagyok beleveszni.

Könnycsepp gördül végig az arcomon. Lágy szellő libbenti meg a függönyt, annak dacára, hogy az ablak zárva van, majd esküszöm egy óvatos érintést éreztem. Mintha valaki megsimogatná az arcom, a másik pillanatban minden érzet eltűnik. Mintha nem történt volna semmi.
És mintha már egyedül lennék.
Már nem érzem.
Azt hiszem ő most búcsúzott el,anélkül, hogy kimondta volna. Most, hogy mindent visszakapott.


Abban a pillanatban emléke túl erőssé válik ahhoz, hogy képes legyek elviselni. Hátrálok pár lépést majd hanyatt dőlve az ágyra vetem magam.
Fejem alatt valami keményet érezek. Felülök, majd a takaró alatt keresgélve egy kis fekete könyv akad a kezembe. A naplója.
Visszadőlök és a szívemhez szorítom a tárgyat.
-Vajon lesz nap, hogy nem egy lyuk tátong majd a lelkemben, amelyet kétségbeesetten szeretnék megtölteni valamivel?-szükségem van rá, hogy kimondjam ezeket a szavakat. Bár tisztában vagyok azzal, hogy nem kapok választ.
Hiszen itt már nincs aki halljon engem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése