2017. július 14., péntek

Untouchable


Ismered az érzést, mikor elveszíted azt aki a legfontosabb neked? Nem abban az értelemben, mikor a se veled, se nélküled kapcsolatban újra és újra összevesztek és kibékültök, s csak darabonkánk őröl fel a fájdalom, hanem mikor  tényleg igazán elveszíted.. Amikor elragadja a halál.. Megvan igaz? És mi volna jobb? Ha nem is lenne, vagy ha visszetérne, de sosem lehetne igazán  a régi?
Avagy AU Sam angst..  bocsi. De remélem tetszik :)
Sophean



Esőcseppek kopognak az ablakon. Egy villám cikázik végig az égbolton s egy pillanatra bevilágítja a szobát. Minden erőmmel arra törekszem, hogy felé fordítsam a fejem. Kezeimmel erőtlenül tapogatózom magam mellett az ágyon, de nem találom meg amit keresek. Csak Neby selymes bundáját tapintom, aki keservesen nyávogva fel s alá mászkál mellettem.
Újabb villám hatol bele az éjszakába. Benéz hozzánk egy pillanatra, megtöri a fényt azon a gyönyörű szempáron, mely aggódva mered rám, majd kikúszik a küszöb alatt.
Állom a nyugtalan pillantást és várok.

Éles fájdalom hasít mellkasomba. Arcom összerándul és rövid időre kényszerít, hogy elszakítsam a tekintetem az övétől.Újabb kétségbeesett próbálkozást teszek, hogy megtaláljam a kis üvegcsét, mely mellettem hever valahol. Nehezen rátalálok, de nincs elég erőm, hogy kinyissam.
-Segíts!-nézek felé esdekelve és érzem, hogy szemhéjaim egyre nehezebbek. Szétnyitom tenyeremet, s tartalmát kissé feljebb emelem.
-Miért teszed ezt?-gyönyörű hangja az egyetlen, ami eljut hozzám. Csak őt hallom. Fejem oldalra billen. Nem tudom felemelni. Szememet egy-egy hosszabb pillanatra vagyok csak képes nyitva tartani. Lassan és biztosan ködbe burkolózik minden körülöttem. Csak őt látom. Csak ő marad. Hezitál. Vívódik önmagával és egy hirtelen pillanatban kezem helyett arcom felé nyúl.
-NE!-kiáltok, s hangom elhal. Most érzem csak patakzó könnyeimet.-Megígérted! Megígérted nekem..
Keze megáll a levegőben. Ajkai elnyílnak, majd keskeny csíkká préselődnek. Szemöldökét összehúzva elfordul. Én pedig lehunyom a szemem.


 ***



Tompa kopogásra riadok fel.  A nyakam elgémberedett és kezeim is zsibbadnak.Kábán pillantok körbe. Elaludtam a kocsiban. Ismét kopogást hallok. Oldalra nézve az ablaknyitó gombhoz kapok és  nyugtázom, hogy halk zümmögéssel félig leeresztettem az üveget.
-Minden rendben Emma?-kérdezi Dean, aggodalmas tekintettel.
-Persze, nincs semmi gond.-bólintok, s egy cseppet sem meggyőző mosoly kíséretében folytatom.-Csak azt hiszem elszundítottam egy kicsit.
-Kimerültnek tűnsz. Nem akarod, hogy inkább én vigyelek haza?-kérdezi, miközben  két ujját az ablaküveg peremén pihenteti, mintha csak attól félne, hogy ismét felhúzom, hogy falként használhassam.-Visszajövök a saját kocsimért később.-kérdőn húzza fel fél szemöldökét, mire én megrázom a fejem.
-Nem kell fáradnod. Nincs semmi bajom, csak egy kicsit elfáradtam.-elfordítom a kulcsot a helyén, majd vissza fordulok hozzá, amint a motor hangos zúgással életre kel.-Na meg persze még muszáj elmennem a boltba. Be kellene vásárolnom.. Azt hiszem.-tudatában annak, hogy korábban semmi hasonló szándékom nem volt, nem is tűnt annyira rossz ötletnek. Azt hiszem addig is valamiképp elterelődnek a gondolataim. Már ha ez lehetséges.
-Rendben, de csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy felhívsz, oké?-Deant soha nem volt könnyű meggyőznöm, de most jogosan volt bizalmatlan. Tudta mit művelt velem az elmúlt néhány hét, és tudta, mire vagyok képes. Leginkább azért, mert ő is ugyanabban a helyzetben volt.  Talán ő még rosszabbul is járt, mégis jobban tudta kezelni az egész helyzetet, mint én.  Hisz akármennyire is próbáltam elhitetni a világommal s leginkább magammal, hogy lassan de biztosan minden rendeződik körülöttem, tudtam, hogy a legkisebb fennakadás beletaszíthat abba a végzetes letargiába, amit mások csak gyászként emlegetnek.
-Jól van, majd felhívlak. Ígérem.-teszem, a kezem az ablak gombjára, jelezve, hogy lassan indulnék, ő pedig pedig hátrál néhány lépést, majd int és vár, hogy kifaroljak.
Én is utoljára odaintek, majd a visszapillantót nézve kikanyarodok a parkolóból a főútra. Néhány perc múlva egy piros lámpánál fékezek, és bekapcsolom a rádiót.
A The Rose ismerős dallama csendül fel, miközben az előttem haladó jármű elindul.
Tudatomba férkőzik a nyálas dal, mely pillanatok alatt felkavarja a gyomromat, de mégsem kapcsolom át másik adóra a készüléket. Belemerülők a folytogatóan romantikus melódiába és valahogy azt veszem észre, hogy énekelek.
-And the soul afraid of dying, that never learns to live.-hangom egybeolvad az énekesével és ahogy belegondolok, mennyire utáltam a számot azóta, mióta ismerem, bevallom önmagamnak, hogy némelyik része egész őszintén megfogott.-When the night has been too lonely, and the road has been too long. And you think that love is only,for the lucky and the strong.-soha nem álltak közel hozzám az efajta csöpögős dalok. Most viszont ez ráébreszt valamire. Miszerint az a lélek, aki a haláltól fél nem tanul meg élni. És mi van azzal, aki csak találkozott a halállal és elfelejtett mindent? Velem is ez történt. Jobban mondva, nem is elfelejtettem mindent, hanem tudatosan kitöröltem.  Minden szokásomat lassan elengedtem és most itt tartok.

Vegetálok. Fogalmazhatok úgyis, zombi lettem. Na nem a szó Walkin Dead, vagy Zombieland -beli értelmében. Emberibb annál. Élő halott.  Ez talán a megfelelő kifejezés.  Minden egyes napom annyiból állt, hogy felkelek, bemegyek a könyvtárba, ahol dolgozom, hazajövök és alszom, másnap pedig minden kezdődik előröl. Néha eszem, de csak éppen annyit, ami arra elég, hogy ne essek össze. Egyébként pedig semmi. Tényleg semmi.
Szép lassan leépítettem az emberi kapcsolataimat és csak annyit kommunikálok velük, amennyit feltétlenül muszáj. Csak éppen köszönök, elmagyarázom az idős hölgynek vagy a kis srácnak, hol találja a keresett könyveket, megnyugtatom Deant, hogy minden rendben velem és naponta felhívom anyámat, hogy élek.Ezzel együtt mindenemet a minimumra korlátoztam és kiöltem mindent ami nélkülözhető. Nem volt szükségem könyvekre, magazinokra, filmekre, ruhákra, édességekre. Már nem boldogított semmi. Semminek nem volt értelme. És végül maradtunk ketten. Én és Neby, a befogadott lánymacska, aki mindennap várt rám. És rá is, holott legbelül tisztában volt vele, hogy Sam már nem jön vissza.
Leparkolok az áruház előtt és szlalomozva a kocsik között, belépek az épületbe. Nyüzsgés és zsivaj mindenhol, rengeteg ember. Ez az amit én igyekszem elkerülni. Sietve magamhoz veszek egy kosarat és igyekszem gyorsan megtalálni a szükséges árucikkeket. végigmegyek a tejtermékeknél és a húsoknál. Hosszasan időzök a férfi arcápolási részlegen, igyekszem legyűrni önbántalmazó hajlamaimat, majd nehéz szívvel inkább tovább megyek. Az alkohol szekciónál szintén eltöltök egy kis időt. Pro és kontra érveket sorolván fel önmagamnak, mi is sülhet ki ebből.  Végül két üveg vodkával gazdagítva a kosaram tartalmát, a pénztárhoz baktatok.
A papírzacskókat az anyósülésre helyezem én pedig a kormány mögé ülök. Úgy döntök, hogy erre a kis időre hanyagolom a zenét, így gyorsan hazaérek. Viszonylag késő van.  A lakónegyed kihaltnak tetszik.  Egyik házban sem ég a villany. Semmi zaj.
A felhajtóra állok. Kiszállok, majd a csomagokat magamhoz vége átsétálok a pázsiton a faoszlopos verandáig, majd miután előszedem a kulcsaimat,  kinyitom a bejárati ajtót és belépek a házba.
Az egész lakásban mozgásérzékelő lámpák vannak, így jöttömre az előszobában világosság támad. Hanyagul rúgom le a cipőm és a konyhába caplatok. Az egyemeletes házban csend honol, mígnem, Neby töri meg.
-Szia. Kislány.-simítom meg a fejét, amint az asztalon rohangál. Kihalászom a szatyromból a tejet és egy keveset a tálkájába öntök, ő azonban nem figyel rá, hanem kiszalad a helyiségből.
Ez fura, mivel általában minden alkalmat megragad arra, hogy tejhez vagy kajához jusson. Panaszos nyávogását követem a nappaliba, közben megszabadulok a kabátomtól.
A szobában járkál. Először felugrál a kanapéra vagy a fotelek valamelyikére, csakhogy megbizonyosodjon róla, mögötte vagyok, majd a sarokban lévő ajtóhoz vezet, s felnyújtózik mintha csak rá akarna mutatni, ő túl kicsi ahhoz hogy elérje a kilincset.
-Tudod, hogy nem mehetsz be oda.-fordítom el az arcom és kihátrálok a nappaliból. Egyre jobban érzem a mellkasomban tátongó lyukat, amit kétségbeesetten szeretnék valamivel betölteni, mégsem megy..
A fürdőszoba felé veszem az irányt, s út közben  megszabadulok a ruháimtól, hisz úgysem nézi senki, ha rendetlenség van. Neby úgyis előszeretettel használja párnának a fekete cuccaimat.
A hatalmas sarokkádban bőven elfér két személy, de ez is csak arra emlékeztet, hogy én pont annyira maradtam egyedül mint a kisujjam. Megengedem a forró vizet, majd kevés fürdősót szórok bele és egy szál fehérneműben visszasietek a konyhába. Elpakolom a helyére a vásároltakat és a két vodkás üveg társaságában visszatérek a fürdőmhöz. Levetkőzöm és elmerülök a forróságban. Bőröm érzékeny, de minden másodperccel egyre inkább átjár a melegség és nem érzek semmit. Elzárom a csapot és alámerülök a kádban. Vízen keresztül bámulom a csempézett kék plafont s csak akkor jövök ismét a felszínre, mikor tüdőm már könyörög a levegőért. Ülő helyzetbe tornázom magam és vizes hajamat hátrasimítom. Amint kitisztul a látásom, a vodkáért nyúlok, kibontom az üveget és jó nagyokat kortyolok belőle. A folyadék égeti a torkomat, de jó érzés. Újra meghúzom, majd letéve azzal sem fáradok, hogy levegőt vegyek, ismét a víz alá bukom.  A felettem elterülő kékség cirkalmas mintáit tanulmányozom, miközben várom, az alkohol hatását. Várom, hogy ismét kitöröljek mindent. Mint aznap, mikor el kellett őt temetnem. Ő elment és vitt magával mindent.
Lassan, komótosan fogyatkozik az üvegek tartalma, rajtam pedig úrrá lesz az a kellemes zsibbadtság. Testemből árad a forróság, én pedig csak iszom. Szemem előtt megelevenednek azok a felismerhetetlen, eltorzult formák. Aztán pedig jön a sötét.  Az a súlyos fekete köd, ami elől két hónapja menekülök, de mindig rám talál.  Lebilincsel és fogva tart. bekúszik a legkisebb résen és magával ránt a mély felismerhetetlenségébe. Oda, ahonnan sosem jutok ki.

Kaparászást hallok. Szemeim kipattannak és ülő helyzetben is megbillen a testem. Nem tudom mennyi időre ütöttem ki magam, de a bőröm már felázott, a víz hideg, a vodka elfogyott, Neby pedig hiányol. Elfelejtettem nyitva hagyni az ajtót, ahogy mindig szoktam. De már nincs aki emlékeztessen rá. Kihúzom a dugót a kádból és nehézkesen kimászom. A vizes padlón elcsúszom és elesek. Hangosan szitkozódom, mire kiskedvencem még hevesebben kaparja az ajtót a túloldalon. Zsibbadt testemet elgémberedett tagjaim aligha segítik, de valahogy magam köré csavarok egy törülközőt és elbotorkálok az ajtóig.
Neby gyors léptekkel megkerüli lábaimat. Hozzám simul, majd ismét vezetni szeretne valahová. Felpillantva meglepődve tapasztalom, hogy a folyosón és a konyhában fel kapcsolódott a lámpa. A levegőben sült tojás illata terjeng.
A tudat, hogy valaki a házamban van, félig-meddig kijózanít, bár az első gondolatom, hogy, Dean aggódott értem, de a fürdőben nem akart zavarni.
Dean és Sam nagyon jó kapcsolatot ápoltak egymással testvérek lévén, én pedig rajta keresztül kaptam meg a könyvtáros munkát ott, ahol ő portásként dolgozik. Miután Sam meghalt ideg összeroppanást kaptam és magamba fordultam, de Dean mellettem maradt. Mindamellett, hogy saját testvére elvesztését kellett feldolgoznia, még nekem is ő volt a támaszom, a mankóm, anélkül, hogy egyszer is kértem volna. Szabad bejárása volt hozzám, hisz féltett, ugyanúgy mint mindenki, aki annak ellenére, hogy nem tartottam velük kapcsolatot a barátomnak tartotta magát. Miután megpróbáltam megölni magam, egészen addig nyúzott, míg nem kapott egy kulcsot a házhoz.
Óvatos léptekkel visszafordulok az egyik kiürült üvegért s védekezőn magam elé emelve indulok a konyha felé.
-Dean?-kérdezem bizonytalan hangon, a folyosó falának takarásában. Egyik kezemmel az üveget másikkal pedig a törülközőt tartom, magamon. Kérdésemre csak halk dudorászás a válasz. Meglepően távoli és ismerős hang. Kilépek rejtekemből és meglepetésemben az üveg kiesik kezemből, s szilánkokra törik a padlón.  A pultnál tüsténkedő alak is ijedtében megfordul.
Sötét farmert és kockás inget visel, mely kihangsúlyozza izmai jelentős részét. Haja kissé kócosan keretezi arcát. A sötét szempárban pedig aggodalom és boldogság keveredik. Egyik kezében serpenyőt tart, a másik pedig mintha csak megállna a levegőben. És megpillantom rajta a jegyűrűt. Az enyémnek a párját, melyet én nem vagyok képes újra felvenni, mert csak a veszteségemre emlékeztet.
-Emma.-borzongatóan hat rám, hogy oly hosszú idő után hallom a nevemet szájából. Könnycseppek csordulnak végig az arcomon.
-Sam.-hangom elcsuklik.-Én..-mondani szeretnék valamit. Mindennél jobban szeretném. És pont ez a baj. Ez az egész, hogy itt van maga tökéletes valójában, a jegyűrűvel a közös házunk konyhájában és épp valami vacsorát kotyvaszt.. Annyira valóságosnak tűnik, de valahogy mégsem az.  A padlóra szegezem tekintetem, mintha azt szívesebben bámulnám, mint őt, pedig ez nem igaz, csak a törött üvegdarabokat nézem. Épp annyira szétszórtak, mint én vagyok. Annyira gyöngék és távoliak. Annyira szétestek.-Álmodom.-mondom ki tudatomon kívül és felsandítok, hogy képzeletem még mindig játszik-e velem. Igen, ő még mindig itt van. Pedig nincs. Annyira valóságos, de mindez csak puszta illúzió.
Sam leteszi a serpenyőt, kikapcsolja a gázt és megkerüli a pultot. Tekintetét végigvezeti a törött üvegdarabokon, majd mögöttük megáll, tisztes távolságban tőlem és végigmér.
-Gyönyörű vagy.-mosolyt küld felém, mire eddig is csorgó könnyeim még inkább megáradnak.-Mi a baj?-kérdi szomorú tekintettel, de arcán látom, tudja a választ. Egy pillanatig úgy tűnik megindul felém, aztán inkább úgy dönt, a helyén marad.
-Kelj fel Emma!-pofozom fel magam.-Túl sokat ittál, most pedig a kádban fekve álmodod azt, amit a legjobban szeretnél.-ismét megütöm magam és egyensúlyomat vesztve előre bukok a padlóra. Kezemet magam elé tartva próbálom felfogni az esést. Tenyerembe éles fájdalom nyilall. Arra számítok, hogy felriadok, de semmi nem változik.  Felemelem tenyerem, melyből vér szivárog, miután felsértették a szilánkok.  Villámcsapásként hasít  belém a felismerés. Nem álmodom. Ébren vagyok. De a történtekre nincs logikus magyarázat.  Felvezetem a tekintetem és legbelül nem is tudom mit szeretnék jobban, hogy Ő még mindig ott legyen, vagy tűnjön el.
-Nem álmodsz.-hangja betölti a teret, én pedig szaporán kezdem venni a levegőt. Kezeim remegnek, számat pedig artikulátlan hangok hagyják el. Valami a mellkasomban ki akar törni és nem bírom tovább magamban tartani. A fiatalabbik Winchester pedig ismét hezitál, majd pár centit közelebb araszol, de épp annyira, hogy ne legyen kartávolságon belül.-Em kérlek ne akadj ki!-karját maga elé emelve gesztikulál, de a látásomat elhomályosítják a könnyek.
-Megőrültem! Megőrültem Sam!-mondom. Nem vagyok tisztában vele pontosan kinek, de a szavak akaratom ellenére szinte kicsúsznak a számon.-Te meghaltál. Nem vagy itt. Nem láthatlak.-tenyerembe temetem arcom. Sebeimet csípi a sós nedv, de jelenleg ez foglalkoztat legkevésbé.
-Em! Em! Em! Kérlek figyelj rám.-hangja távolinak hat.
-Nem vagy itt!. NEM HALLOK SEMMIT!-arcomról fülemre vezetem kezeimet és ordítok, mint egy kisgyerek.
-De itt vagyok Emma!-normál hangerőben beszél, mégis beférkőzik az agyamba.
-Nem vagyok bolond! Nem lehetsz itt!-nézek fel rá, és valahol még azt kívánom inkább tűnjön el.
-Tudom, hogy furcsa és megmagyarázhatatlan, de itt vagyok.-felegyenesedik így arra késztet, hogy felnézzek rá. Ismét heves tiltakozásba kezdenék, de megelőz.-Nem vagy őrült, de látsz engem, mert itt vagyok. Tényleg itt vagyok.-pár pillanatig csendben figyel, hátha mantráznia kell még az előbbi mondatot.  Szavai lassan eljutnak az agyamig és próbálok megnyugodni, de még egy-egy roham végigsöpör a testemen. Ránézek és tekintete szíven szúr. Ismerem ezt a nézést..
-Itt vagy..-mondom, kicsit sem meggyőzően miközben próbálom letörölni az arcomról a vért és a könnyeket.-De..?-kérdezem várva, hogy ő fejezze be helyettem.
-Csak addig amíg nem érintesz meg.-közli szomorúan.Kérdő tekintetemet látva pedig int, hogy menjek, mossam meg az arcom és öltözzek fel. Bólintok és olyan gyorsan ahogy csak tudok eltűnök. Magamra zárom az ajtót és a csapra támaszkodva bámulom az arcomat a tükörben.
Ez nem lehet. Nem, nem igaz. Nincs itt és nem láthattál semmit.. Azt hiszem. A legjobb lesz, ha nem iszol.. Soha többé.. Most pedig felöltözöl és aszol.. Egyoldalú társalgásom közben megtisztogattam magam és pizsamába bújva nyugtázom, hogy mire ismét kijövök, a macskán kívül senki nem lesz a lakásban, de tévedek. Üveg csörömpölését hallom. Megjárom az előző utat, bár valamivel biztosabban. Sam épp akkor teszi a seprűt és a lapátot a csap alatti szekrénybe. Mosolyog mikor meglát és a nappali felé int, majd egy pillanatra ismét eltűnik a pult alatt. Egy bögrét vesz elő és teafiltert. A vízforralóból tölt, majd elindul az említett szoba felé. A bögrét a kis üvegasztalra teszi a kanapé előtt, ő pedig helyet foglal a fotelban. Lassan vonszolom magam és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne essek szét.. újra.
Miután elhelyezkedtünk Neby rögtön megragadja az alkalmat, hogy a langaléta ölébe telepedjen, aki ezt eddiginél is szélesebb mosollyal díjazza és simogatni kezdi az állatot.
-Azt mondtad, addig vagy itt amíg meg nem érintelek.-mondom halkan.-Vele nincs baj?-kérdezem a macskára bökve, mint egy irigy gyerek. Mintha csak féltékeny lennék arra, hogy egy állat hamarabb a közelébe enged.
-Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdem.-torzul el az arca egy pillanatra és tekintetét az enyémhez kapcsolja.-Mikor meghaltam, megszűnt körülöttem minden. Csak végtelen fényességben lebegtem, fogalmam sincs meddig. Néha beszélt hozzám valaki. Magyarázott egy második esélyről. Ezt azok kapják, akik nem képesek egymást elengedni, mert olyan erős kapocs fűződik közöttük.-a jegyűrűjét babrálva rám mosolyog.- Azt mondta, visszajöhetek.  Nem csak lélekben leszek itt, hanem fizikálisan is, képes leszek érezni, látni, hallani. De ha az, akiért visszajövök megérint mindennek vége és én eltűnök. Mikor visszajöttem, nem tudtam mennyi idő telt el itt mióta elmentem. Lassacskán rájöttem, hogy csak egy napig voltam távol tőled.
-Itt voltál azóta?-szakítom félbe hitetlenkedve.Bólint, s kérdésemet megelőzve ismét beszélni kezd.
-Ki kellett tapasztalnom, milyen volt neked megélni ezt az egészet. Tudnom kellett, hogy nem hiába jöttem. -halk sóhaj hagyja el a számat, de próbálom nem mutatni,. mennyire fáj, hogy ehhez visszaigazolásra volt szüksége.-És láttam, mennyire magadba zuhantál. Itt voltam minden egyes éjszaka, mikor álomba sírtad magad és tudtam, mennyire szenvedsz, de úgy ítéltem meg, nem álltál még készen arra, hogy újra láthass. Lehet, hogy még most sem vagy rá teljesen felkészülve.-tekintetét ismét az enyémbe fúrja én pedig legszívesebben a nyakába ugranék, de nem tehetem.-Borzasztó nehéz volt megállnom, hogy ne mutatkozzak, mikor majdnem végeztél magaddal. Ott akartam lenni melletted és magamhoz ölelni, de inkább gyáván visszavonultam a dolgozószobába és csak akkor jöttem elő, mikor te dolgozni mentél. Mert egyébként tudtam, hogy te nem fogsz benézni oda. Túlságosan fájt volna. Mint fordított esetben nekem.-erőltetetten felnevet.-Neby pedig majdnem minden alkalommal le akart buktatni.-a macska fején pihenteti a kezét. Szóval ezért akart, ma is bemenni oda. Várok. Várok, ő pedig nem néz rám és nem mondd semmit, így tehát megtöröm a kínos csendet.
-Sam?
-Hm?-pillant fel rám kérdőn.
-Akármi történik is, soha ne érints meg!Ígérd meg! Kérlek..
-Ígérem Emma.. Ígérem.


Egy év telt el, mióta ismét együtt élünk, már ha használhatom ezt a szót. Két személyre vásárolok, kettőnkért dolgozom, ő pedig megmaradt nekem. Boldog vagyok és felvillanyozott. Bár bántanak azon ismerőseim véleményei, akik már akkor elítéltek, mikor nem tudták, hogy egykori vőlegényem újra megjelent a színen. Mondván, hogy lehetek jókedvű, ha alig néhány hete veszítettem el azt akivel egy életre el akartam kötelezni magam? Jogos volt a feltételezés, de mégsem mondhattam azt, hogy nem veszítettem el senkit.
A felhőtlen mámort idővel viszont beárnyékolta valami. Sam nem volt olyan örömteli mint én.
Gyönyörű szeméből idővel eltűnt a fény és nem láttam annyit mosolyogni. Ott volt, de mégsem éreztem. Mintha ugyanazokkal a szavakkal más nyelveket beszéltünk volna.  Nem volt boldog, tudtam azért mert nem érinthet meg, nem az én hibám, de ettől én is éppúgy szenvedtem, akárcsak ő. Fájt látni, hogy én minél inkább visszatértem az életbe, ő annál inkább halott lett. Mint egy kísértet örökös egyedüllétre kárhoztatva.
Bár meglehet nem csak én voltam az oka mindennek, hisz neki is ugyanúgy hiányzott az élet, mint azoknak ő maga, akiket hátra hagyott.  Milliószor beszélt Deanről és hangjában oylan keserűség csengett olykor, hogy csak akkor voltam képes igazából felfogni, milyen erős is volt közöttük a testvéri kötelék.
Ami pedig az idősebbik Winchestert illeti, sokáig kételkedett bennem. Vagyis inkább abban a hirtelen váltásban, ami egyik napról a másikra két lábon járkáló roncsból  hiperaktív gyerekké varázsolt. Emlékszem végig azt hitte, hogy rákattantam valami gyengébb drogra, csak, hogy eltereljem a figyelmemet, vagy az öccséből visszahozzak valamit önmagamba. De tévedett, hisz nem tudta az igazat. Mert nem tudhatta, úgy ahogy senki más sem. Csak én, de Sam így is kegyetlenül szenvedett én pedig próbáltam válaszokat keresni arra, hogyan változhatna mindez. És azt hiszem találtam is egy módot...

***


-Azért csinálom, hogy együtt legyünk.-ajkaimat ólomnehézségűnek érzem, de muszáj kimondanom ezeket a szavakat.
-Ez nem megoldás Em.-hangja elcsuklik. Nem tudom kinyitni a szememet. Nehezen lélegzem.-Nem megoldás, hogy te is meghalsz.
-De igen az.-mondom  halkan.-Nem tudtam mi mást csinálhatnék. Olyan össze-vissza volt minden én pedig félúton elvesztem és nem találok semmit. Csak téged.-zúg a fejem, de koncentrálok.-Csak így érinthetlek meg.


-Emma..-egy pillanatot vár..-Sajnálom.-böki ki hirtelen, én pedig nem tudom hová tenni.
-Mi..-meleg kezét arcomon érzem. Homlokát enyémnek nyomva ajkát számra tapasztja. Minden utolsó erőmet összeszedve nyitom ki a szemem, ő pedig belemosolyog utolsó csókunkba. Vakító fehér fénypontok cikáznak mindenütt, az ő körvonala pedig lassan halványodik. Utolsó másodpercekig arcomon pihenteti kezét.
Bennem pedig tudatosul a tény, hogyha mindezt túlélem, ő soha többé nem lesz mellettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése