Phobias

Saját tapasztalaton alapuló mini félperces. (VÉGRE) nem angst? :"D
Sophean

Csendes a bunker, mióta Dean a szobájába vonult. A feszültség ott lóg a levegőben, s egyikünk sem emésztette még meg az előbbi vitát. Az idősebb Winchester volt a legbölcsebb, ő inkább a magányt választotta miután tőlem kapott visszaigazolást állítása helyességéről, s magamra hagyott sértődött testvérével, aki még egy darabig szemben ült velem a konyhaasztalnál. Majd egyszer csak feláll, s néhány szikrázó pillantás közepette úgy dönt, hogy kimegy a központi helyiségbe, nyilván azért, hogy az előbbi szóváltás után tisztába tegyen néhány dolgot a jelenlegi üggyel kapcsolatban, amibe oly mélyen belefolytunk. Mielőtt kilépett volna a helyiségből, óvatosan utána szóltam.
-Ugye most nem fogsz ezért haragudni rám?-felállok a helyemről, de nem lépek közelebb, csak felsőm ujját kezdem el babrálni. Ő határozottan visszafordul, s végigvezeti rajtam sötét tekintetét,  mintegy félvállról odaveti:
-Kérdezd Deant!-puffog.-Úgyis mindig neki van igaza!-hangjába csöppnyi szarkasztikus keserűség vegyül, s azzal a lendülettel, mellyel olyannyira távozni készült, kifordult a konyhából és eltűnik a folyosón.
-Gyerekes vagy Sam.-válaszolom a kirohanásra, kissé megemelve a hangom, hogy a sértődött fél is jól hallja, s közben elindulok gondolatom azon fonalán, mely  vészharangot kongatott a fejemben, hisz a fiatalabb Winchesternek nem volt igaza. S közben, valahonnan távolabbról halk hang üti meg fülem.
-Te pedig elvben pártatlan.-mérgelődik,az imént kiviharzott.
Ugyan. Mióta lehet a Winchesterek között pártatlannak maradni? S bár mentségemre legyen mondva, az a bizonyos pártatlanságom valahogy, valamij csoda folytán, MINDEN eddigi alkalommal Sam javára dőlt dönteni készen, s aztán azok a hála csókok és a... Nem, most nem ez a lényeg, csupán a gond, ha most ez egyszer Dean kap igazat, mivel az ő agyából pattant ki az a helyes feltételezés, melyben én is maximálisan biztos voltam, az már probléma? Természetesen. Férfiak.
-Baszd meg!-dohogom sértődötten, majd visszatérek ahhoz a tevékenységhez, melyet a testvérpár félbeszakított. Kissé idegesen felfogom a kést. Nem azért, hogy eret vágjak magamon, vagy harakirit kövessek el, bár megvallom őszintén, a Winchesterek mellett néha nagyon szeret ném megtenni.-Úgyis mindig neki van igaza.- nyenyerézem elmélyítve a hangom, ezzel parodizálva a testvérpár fiatalabbik tagját.-Miért nem kérdezed őt?-grimaszolok idegesen, miközben visszahúzom magam elé a meghámozott krumplit, hogy felszeleteljem. Közben az előbbi szóváltás képei kúsznak az elmémbe és megkérdem magamtól, hogy a pasik miért ilyen idióták? Na jó, lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kollokáció. Jobb szó híján hamarabb használnám a gyerekes vagy az értetlen kifejezést.-Komolyan képes azért duzzogni, mert nem kapott igazat.-szinte fel sem tűnik, hogy hangosan mondom ki a szavakat, csak a vágódeszkára helyezett zöldségre koncentrálok, hogy felkockázhassam, de csakhamar léptek zaja üti meg a fülemet.
-Te magadban beszélsz vagy Deant várod vissza, hogy kitárgyaljatok?-kérdi Sam, ahogy a hűtőhöz lép és kivesz magának egy sört. Erős mozdulattal kezdem kockázni a burgonyát, hogy feszültségemet ne egy visszaszólásban vezessem le. Inkább elszámolok magamban háromig és csak ennyit mondok.
-Akárhogy háborogsz, most neki volt igaza.
-Akkor ha ennyire tetszik a helyzet, miért nem őt választottad helyettem?-kérdi hangjában pengeéllel, engem pedig olyan hirtelen és fájdalmasan érint a kérdés, valószínűleg azért, mert nem vagyok képes eldönteni, hogy komolyan gondolta-e. Hirtelen felindulásból oda akarok sétálni a hűtő felé tornyosuló alakjához és nemes egyszerűséggel pofon vágni, de agyamban elgondolva gyorsabban villan át a terv, mint ahogy a testem reagálni képes rá. Így történt, hogy míg csípőmet elfordítva a vadász felé indulni készültömben nem tettem le a kést és nem hagytam abba a szeletelést, de azt sem vettem észre, hogy már nincs mit vágnom, így szimplán a kezemen folytattam a még mindig teljes erőből leírt mozdulatsort.
A másodperc töredéke alatt fordulok vissza magam elé,dobom el a vágóeszközt, s hangos felszisszenésem, mellyel egyidejűleg szemrevételezem az ujjaimból patakzó vért és a belenyilalló fájdalmat, beleveszik a másik zajba, amivel Sam felbontja a sörét, s így ő az egészből szinte semmit nem érzékel.
-Nincs reakció, szóval gondolom tetszik az ötlet.-nevet fel keserűen, majd meghallom az üveg jellegzetes koccanását a pulton.-Akkor tehát  további jó szórakozást a bátyámmal.-veti oda félvállról, s ebből ítélve ismét arra készül, hogy magamra hagyjon.
-A rohadt életbe.-szitkozódom, s szabad kezem a vérzés helyére szorítom, amilyen gyorsan csak tehetem a mosogatóhoz lépek, magam elé tartott kezemből hatalmas vörös cseppeket engedve szerteszét az asztaltól a padlón át mindenhova.  Közben egy pillanatra össze találkozik tekintetem Sam kíváncsi szemeivel. Miután belekortyol az italába, az üveg ismét koccan a pulton.
-Mit csináltál?-kérdi felvont szemöldökkel, majd könnyű szerrel hidalja át a közöttünk lévő távolságot. Én, annak ellenére, hogy a tiszta mosdókagylót már ezen rövid idő alatt vörösre festettem, igyekszem takarni előle bénaságom szülte sebem.
-Semmit.-jelentem ki határozottan, s egy lépést tennék, de hátam Sam mellkasának ütközik. Hirtelen közelségétől megborzongok és így más lehetőség hiányában  összegörnyedve próbálom magam alá húzni a kezem, hogy ne láthassa a vágást. Ő hangos sóhajt ereszt el, majd hátulról finoman megragadja a karomat és kényszerít rá, hogy magam elé tartsam őket.
-Azt hittem nőből vagy.-mondja lágy hangon, ahogy szemrevételezi a sérülést én pedig nem egészen fogom fel a kijelentését, mígnem folytatja.-Nem kellene tudnod egyszerre több dologra is figyelni?-kérdi s hangjából szinte kihallom a pimasz mosolyt.
-Fogd be!-vonom ki magam az érintéséből sértődötten, de be nem vallanám, hogy jóleső érzéssel tölt el a törődése.-Inkább menj és igyál tovább!-megengedem a csapot és a hideg vízsugár alatt láthatóvá válik a mély seb. Sam nem mondd semmit, csak egyszerűen kisétál a konyhából.-Jellemző!-mormogok, de hangja ismét megüti a fülemet.
-Már az, hogy ilyen szerencsétlen vagy?-vigyorral az arcán helyezi az asztalra a kis elsősegélyládát, amiben kotorászva tűt és sebvarró fonalat vesz elő.
-Ugye tudod, hogy  feleslegesen pakolászol? Mert azzal egész biztos, hogy nem érsz hozzám!-bökök fejemmel a tű felé, és még a látványától is felkavarodik a gyomrom.  Így inkább visszafordulok, elzárom a csapot. A zsibbadt ujjamra meredek, melyből melyből vérem egy újabb hulláma tör elő, kihasználva, hogy nincsenek gátló tényezők. Én pedig elgondolkodom, hogy ilyen kis testrészen keresztül is képes leszek-e kivérezni?
-Vadász vagy Lucy.-közli a tényt, mintha én nem lennék tisztában vele.-De nem tudod leküzdeni a tűfóbiád?-neveti el magát jóízűen, de én csak néhány másodpercet adok neki, hogy kihasználja jókedvét, hisz hamar letörlöm arcáról az önelégültség ezen  visszatükröződését.
-Erről majd akkor beszélünk, ha te nem fogsz teli gatyával kioldalazni egy bohócokkal teli szobából.-bólintok egyet jelentőségteljesen, mire megrázva a fejét felém indul.  Én gyorsan az asztalra pillantok, ahol egy gézlapra fektetve pihen a kínzóeszközöm. Hátrálva próbálom növelni a távolságot köztünk, de csakhamar akadályba ütközöm. Így kezemet rejtem hátam mögé, erősen jelezve, hogy nagyon is tiltakozom.
-Na most ki a gyerekes?-kérdi a vadász még mindig nevetve, miközben finoman vállamnál fogva próbál magához húzni, de én földbe gyökereztetem lábaimat.
-NEM AKAROM SAM HAGYJÁL!-emelem fel a hangom, de ő ezzel mit sem törődve ölelésébe von, majd felemel és abban a pozícióban teszi meg a rövid távot az asztalig apró lépésekben bicegve, hogy leültessen a hellyel szembe, ahová ő ülni szeretne s elkezdi fertőtleníteni a sebet. Gyors pillantással mérem fel a menekülési útvonalat a kijáratig, és tervet kezdek szőni, miként akadályozhatnám meg amire készül. Nyilván látta feltűnésmentesnek nem mondható mozdulatomat, vagy egyszerűen csak jobban ismer, mint a tenyerét.
-Ha meg mered próbálni a székhez szíjazlak.- halk sóhaj hagyja el ajkamat.
-Azt hittem már rég kinyírtátok egymást.-jelenik meg az ajtóban Dean s kezébe veszi öccse félbehagyott sörét, bennem pedig tudatosul, hogy valószínűleg akaratlanul ugyan, de ő lett volna az, aki meggátolja a tervem.
-Csak most készül rá.-pillantok felé lemondóan, de még egy makacs  kísérletet téve az ellenszegülésre gyorsan magam alá rántom a kezem, ami csak annyit eredményez, hogy kiverem Sam kezéből a fertőtlenítőt, amiben immár ezáltal az egész asztal úszik. Kuncogva görnyedek össze, miközben a fiatalabb Winchester arcán átsuhanó érzéseket figyelem. Először dühös, aztán kevésbé ideges, majd sunyi. És ahogy megjelenik az arcán  az a nyájas mosoly, már tudom, semmi jóra nem számíthatok.  Mögém lép, és bár még egyszer megpróbálja az előbbihez hasonlóan széthúzni kezeimet, de ezúttal erősebb vagyok. Hangosan felnevetek sikertelen próbálkozására, s figyelek, ahogy jelentőségteljes pillantást vált Deannel és várom, hogy mikor robban fel a levegő, de meglepetésemre egyszerre nevetik el magukat. Én pedig már félek.
-Segítenél?-kérdi Sam bátyára nézve, mire az mosollyal az arcán lép közelebb, egyenesen elém.
-MI? NEM!-kiabálok kétségbeesetten és próbálnék felállni, de Sam egy helyben tart, Dean pedig  kifeszegeti karjaimat az eddig biztonságosnak hitt rejtekükből. Mindketten nevetnek.- Egy vita után nem is szólnak egymáshoz,de ellenem gond nélkül összefognak!-kummogok hangosan, ahogy helyet cseréve az asztal felé fordítanak. Immár az idősebb áll mögöttem vállaimat lefogva, Sam pedig  sérült karomat maga elé húzva foglal helyet velem szemben és kezébe veszi a tűt. Mielőtt a tortúrába kezd óvatos puszit nyom a sebes felületre és mosolyogva néz rám.
-A bosszút alul értékelik.-nevet.
-Kibaszottul utállak titeket!
-Én is szeretlek!-hangzik egyszerre a testvérek szájából, s ezen már én is röviden felkacagok.